A fizikai bántalmazásról – mit tehetünk gyerekekkel foglalkozó szakemberként?

Mi számít fizikai bántalmazásnak?

A következőkben a fizikai bántalmazásról és annak hatásairól lesz szó, bár fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a bántalmazás különböző típusai rendszerint nem egyedül járnak. Ahol megszokott a testi fenyítés, ott jó eséllyel jelen van az érzelmi bántalmazás is, az elhanyagolás pedig mindegyik bántalmazási formának megágyazhat, hisz az elhanyagolt gyerekből könnyebben lehet áldozat. A fizikai bántalmazás a gyermek ellen aktívan elkövetett, testi-lelki autonómiáját és integritását romboló cselekedet. Fizikai bántalmazás esetében az elkövető fenyegeti vagy megsérti a gyermek testi épségét, például megüti, meglöki, megrázza, rángatja. A WHO 2013-ban kiadott jelentésében Európára vonatkozóan a fizikai bántalmazásban a gyerekek 23%-nak volt része. Ezt az érzelmi elhanyagolás (18,4%) és fizikai elhanyagolás (16,3%) követte szintén magas előfordulási gyakorisággal. A szexuális bántalmazás Európa-szerte a gyermekek 9,6%-át érintette.

Gyermekvédelmi törvényünk (a 2005. január 1-jétől hatályos módosított tartalma) rögzíti a testi fenyítés teljes tilalmát, miszerint „a gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal –, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.”  

Nagyobb eséllyel derül fény a bántalmazásra, ha a gyerek segítséget kér, esetleg egy kórházi, orvosi ellátás során derül ki, vagy egy jó szemű pedagógus, iskolapszichológus szúrja ki, hogy baj van. Fontos lenne, hogy a testi fenyítés minden formája a szorítást és rángatást beleértve társadalmi szinten is elutasításra találjon, de ettől még messze vagyunk. Elfogadhatatlan, hogy sok családban a testi fenyítést még mindig elfogadható gyereknevelési eszköznek és nem bántalmazásnak tekintik.

A UNICEF Magyarország végeztetett kutatást 2021-ben, amelynek keretében a magyarok gyermekbántalmazással kapcsolatos attitűdjét vizsgálta.

Ugyanennyien értenek egyet azzal a kijelentéssel, hogy a gyerekeknek elsősorban kötelességei vannak, nem jogai.

Szintén a UNICEF Magyar Bizottsága végzett nem reprezentatív kutatást 1191, 10-19 éves általános- és középiskolai diák körében a gyermekjogokról. Az eredményekből az derült ki, hogy:

• Három gyerekből csak egy tudja, hogy vannak különleges, a felnőttekétől eltérő jogai, ugyanakkor a gyerekek 88 százaléka szerint fontos lenne, hogy ők is megismerhessék jogaikat.
• A megkérdezettek fele úgy gondolja, hogy a felnőttek nem engedik, hogy beleszóljanak az őket érintő kérdésekbe, és minden ötödik gyerek szerint a felnőttek nem tisztelik a gyerekeket.
• A válaszadók 44 százaléka, tehát közel minden második gyerek gondolja úgy, hogy egy pofon, vagy ha megütik, nem számít erőszaknak.
• Három gyerekből kettő nem kér segítséget, ha megsértették jogait, és a gyerekek fele nem is tud ilyenről a környezetében.

Milyen hatással van a gyerekekre hosszútávon?

Bizonyított tény, hogy a gyermekkori élmények nagyban befolyásolják a későbbi személyiségfejlődést. Egy támogató és gondoskodó, biztonságot és elfogadást nyújtó családi környezetben ki tudnak bontakozni az egészséges, érett felnőtt működéshez szükséges megküzdési módok és képességek. Ezzel szemben, bántalmazó környezetben, ahol nincs elfogadás, nem lehet hibázni, a véleményt pofonnal jutalmazzák, és nem kell sokat tenni azért, hogy ütésre lendüljön a kéz, a gyerek mind testi, mind a lelki fejlődése szempontjából veszélyeztetettnek számít.

Különösen ha ez a környezet a család, a bántalmazás korán kezdődik és hosszan, az egész gyerekkoron átívelően tart. Kiemelendő, hogy a családon belüli bántalmazás, akkor is, ha nem a gyerek ellen követik el, traumatizáló hatású. Ha a szülők kiabálnak egymással, esetleg fizikai bántalmazás is történik egyik vagy másik sérelmére, lelki értelemben ugyanolyan káros, mintha őt ütnék.

Később, akár már a felnőttkorban előfordulhat, hogy egy-egy betegség a beteg közelmúltjában átélt erőteljes stressz-és/vagy veszteségélményekkel összefüggésben lángol fel, de lehetséges, hogy nem önmagában, hanem a gyermekkori traumatikus élményeket triggerelő eseményként, azaz gyerekkori sebeket felszakítva jelenik meg. Magyarul azért lángolt fel a betegség, mert egy traumatikus eseményhez kapcsolódik. Nemzetközi színtéren az első nagyszabású longitudinális vizsgálat a gyerekkori bántalmazás hosszútávú hatásait illetően az Egyesült Államokban készült „Adverse Childhood Experiences Study” (ACE) néven. Ennek eredményei bizonyították, hogy a családon belül elszenvedett gyermekkori traumatikus élmények erős előrejelzője mind a mentális zavaroknak, mind a multiplex szomatikus következményeknek (pl. krónikus fájdalom, irritábilis bélszindróma, légzőszervi betegségek, elhízás stb.)

Gyerekekkel foglalkozó szakemberként mit tehetünk?

Ahogy fentebb írtuk, a fizikai bántalmazás általában nem jár egyedül, kiegészül az érzelmi bántalmazással. A testhatárok megsértése és a lekicsinylés, csúfolás, gúnyolás, szeretetmegvonás, hibáztatás mind tipikus megjelenési formái az érzelmi bántalmazásnak. Fontos észben tartani, hogy a gyerekek kiszolgáltatottak, nehéz segítséget kérniük, de ne is menjünk ilyen messzire, sokan azt sem tudják, hogy ez bántalmazásnak számít. Felelős, gyerekekkel foglalkozó felnőttként fontos, hogy figyeljünk a jelekre.

Gyermekvédelmi jelzést ismeretlenül is tehetünk a területi Gyermekjóléti Szolgálat/Családsegítő Központ felé, sőt kötelességünk is. Fontos felismerni, hogy a legtöbbször a szülőnek, az egész családnak szüksége van segítségre. A legfontosabb, hogy ne menjünk el a figyelmeztető jelek mellett, mert a gyermekbántalmazásnak nem szabad a családban maradnia.

Forrás:
Ujhelyiné Nagy, A., & Kuritárné Szabó, I. (2020). Az ártalmas gyermekkori élmények hatása a felnőttkori egészségi állapotra – szakirodalmi összefoglaló. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 21(1), 1-36. DOI: 10.1556/0406.21.2020.008