Ijesztő lehet szülőként azzal szembesülni, hogy kamasz gyerekünk időnként borotvából kiszerelt pengével, körzővel, üvegdarabbal bántja magát, esetleg égő cigarettát nyom el a csuklóján. Érthetetlen, hogy mi történik, látszólag nincs baja azon kívül, hogy csendesebb lett és sokat elvonul a szobájába, de hát melyik kamasz gyerek nem ezt teszi? Mi történik, miért csinálja, és hogyan tudunk neki segíteni? Ebben az írásban ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszolni.
Mit lehet tudni az önsértésről?
Az önsértés (önsebzés, falcolás) olyan viselkedések összefoglaló neve, amelyek célja a test szándékos károsítása nem feltétlenül öngyilkossági céllal. A szakirodalom külön kategóriaként említi az öngyilkossági és a nem öngyilkossági céllal végzett önsértést (Non-suicidal self-injury, NSSI); utóbbi az elmúlt években szinte járványként terjed a serdülő korosztályban, emiatt a Covid szövődményének is szokták emlegetni.
Az önsértés leggyakoribb megjelenési formája a vagdosás, legtöbben ezen a vonalon indulnak el, aztán később megtalálják a számukra leginkább preferált módot. A szövetkárosítás mértéke, a gyakoriság, a mintázat és a társuló zavarok szerint létezik sztereotipikus (pl. a fej falba verése), major (pl. önkasztráció, szemkivágás), kompulzív (pl. haj- vagy bőrtépkedés, körömrágás) és impulzív (pl. bőr megvágása, megégetése) önsértés.
Az NSSI jellemzően 12-14 éves kor körül kezdődik, az előfordulása magasabb a serdülők között (15-46%), mint a felnőtteknél (kb 4%), az általános serdülőpszichiátriai eseteknél pedig mintegy 50% – az esélyét majdnem minden pszichiátriai diagnózis növeli. Az öngyilkossági szándékkal végzett és a nem öngyilkossági szándékkal végzett önsértés közötti kapcsolat elég komplex, azt azonban ki lehet jelenteni, hogy az önsértés a későbbi öngyilkossági gondolatoknak, terveknek és kísérleteknek előszobája lehet.
Az önsértők mintegy 50-70 százaléka számol be öngyilkossági gondolatokról vagy akár tervekről. A múltban sokkal gyakoribb volt a jelenség a pszichiátriai zavarral küzdő serdülők életében, napjainkban azonban van egy olyan generáció, akiknek látszólag stabil családjaik, barátaik vannak, mégis elviselhetetlen distresszről számolnak be, ami aztán falcoláshoz vezet. A Kék Vonalhoz 2020-ban 301, míg 2022-ben 996 önsértéshez kapcsolódó megkeresés futott be; az emelkedés aggasztó. Az eszközök esetében bármi is jó lehet: ha nem jutnak borotvapengéhez, alternatív eszközöket használnak (tollkupakot, üvegek kupakját, ollót, törött üveget, bankkártyát), bármit, amivel képesek sebet ejteni magukon. A leggyakrabban választott testrészek a karok és a lábak, de a mellkas, a has és a combok is ott vannak a listán.
Okok a háttérben
Az önsértés hátterében a személyiségen belüli (intraperszonális) és kapcsolati (interperszonális) nehézségek állhatnak. Utóbbi esetében a személy környezetéből érkező válaszok megerősíthetik az önsértő viselkedést (rossz vagyok, szégyellem magam, ez a büntetésem), másrészt a környezet igényeit is kiszolgálhatja azáltal, hogy a viselkedésén keresztül fejez ki olyan konfliktusokat, amelyek más módon nem tudnak megjelenni.
Az intraperszonális okok elsősorban az érzelemszabályozási nehézségeket jelentik.
Emellett a kamasz az öngyilkosság „helyettesítőjeként” is használhatja az NSSI-t, de egy 2017-es kutatás szerint a háttérben leginkább az érzelemszabályozás deficitjei sejthetőek.
A falcoló gyerek elveszettnek, magányosnak érezheti magát, de jellemző a fagyosság, a depresszió és az elszigeteltség érzése is. Gyakran vannak problémáik a szexualitásukkal és a nemi orientációjukkal, valamint sokan küzdenek az identitásukkal vagy a nemi szerepükkel kapcsolatos problémákkal. Önutálat és szégyen is megjelenhet, hibáztathatják magukat a körülöttük zajló események miatt (pl. válás, családi veszekedések), amiért büntetést érdemelnek.
Bár az önsebzés célja általában nem az öngyilkosság, fontos feltárni, hogy küzd-e szuicid gondolatokkal, késztetésekkel az önsértő gyermek.
Mit tehet a szülő?
Ahogy a bevezetőben is elhangzott, szülőként ijesztő szembesülni azzal, hogy a kamasz gyerekünk bántja magát, de azzal tesszük a legtöbbet, ha megpróbálunk nyugodtak maradni. Ha nem tud beszélni róla, nem tudja megfogalmazni, hogy milyen érzések vannak benne, mi a gyújtózsinórja az önsebzésnek, fogadjuk el és keressünk egy szakembert, aki segít kideríteni, hogy milyen okok állhatnak a háttérben. A szakember bevonása akkor is indokolt, ha a gyerek tud beszélni arról, hogy mi zajlik benne. A szülőnek felelőssége, hogy segítséget kérjen, ellenkező esetben felmerülhet az elhanyagolás a részéről. A megfelelő mentális segítségnyújtás elengedhetetlen, mert egy pszichológiai felmérés megmutathatja, hogy az önsebzés nem tünete-e egy mélyebben rejtőzködő pszichés problémának, vagy vannak-e a háttérben öngyilkos gondolatok. A legfontosabb, hogy a szakemberek felismerjék, felmerül-e a szuicid veszélyeztetettség. Mivel az önsebzés hátterében markánsan jelen van az érzelemszabályozás elégtelensége és a jó (adaptív) megküzdési stratégiák hiánya, csoportos helyzetben, indirekt formában hasznos lehet ezeket megtanítani.
A kezelések a legtöbb esetben csoportterápiát, egyéni üléseket, gyógyszeres kezelést (például antidepresszánsok), valamint stresszcsökkentő és -kezelő készségek megtanulását írják elő. Az önsértés olyan tanult, addiktív megküzdési mód, amely a gyerek számára hatékonyan működik, ezért nagy ellenállás lehet benne ennek megváltozatásával szemben. Látszólag hatékony, hiszen oldja az érzelmi elárasztottságot, a felszabaduló endorfinok pedig kellemes érzést adnak és csökkentik a fájdalmat.
Mégis mit mondjunk szülőként?
- Ne mutassunk haragot! Helyette részvétet, elfogadást sugározzunk akkor is, ha ez most nagyon nehéz! A falcoló gyerek nem azt jelenti, hogy nem vagyunk „elég jó szülők”, azt viszont igen, hogy a gyereknek segítségre van szüksége.
- Ne csak annyit mondjunk neki, hogy hagyja abba! Az önsebzés addiktív jellegű, nehéz lehet hirtelen abbahagyni, és nem pusztán a kamasz szándékán múlik, hogy mikorra talál végleges kiutat az önsértésből.
- Ne bagatellizáljuk a helyzetet! Például ne mondjuk azt, hogy az önsebzés csak a figyelemfelkeltés miatt történt, és ne gondoljuk akkor sem, hogy ez egy egyszeri „botlás”, ha mi egy alkalomról tudunk!
- Ne büntessük a gyereket!
- Az önsebzés csak egy tünete a mélyebben fekvő problémáknak. Próbáljunk meg ezekre a problémákra fókuszálni, és kérjünk segítséget!
A cél első körben az, hogy – legyen szó bármelyik állapotról – találjon egy olyan tevékenységet, amivel ugyanazt a hatást elérheti, amit az önsebzéssel. Ha a túlfeszült állapotból (pl. egy veszekedés után) nem tud megérkezni a nyugalomba, a következőket teheti:
- vagdosson szét egy műanyag palackot, kartont, régi ruhadarabot;
- taposson laposra sörös/üdítős fémdobozokat;
- üssön egy boxzsákot vagy egy párnát;
- tépjen szét papírokat;
- egy őt ábrázoló rajzon/fotón rajzolja be piros tintával, ahol megvágná magát, vagdossa szét a képet, stb.
Vagyis olyan aktív izommunkát igénylő tevékenységet végezzen, amelybe belefolyhatnak az indulatok. Hatásosabb, ha közben hangot is ad, káromkodik, üvölt, kimondja, honnan jön a düh, mivel kapcsolatban jelent meg. Szülőként nehéz lehet erre biztatni, látni, hogy mennyi feszültség van benne, de a gyógyulás felé vezető úton is fontos lépés, hogy megjelenhessenek az érzelmek, bármilyen nehéz is látnunk, vele lennünk, amikor párnával üti a falat és kiabál. Ha komfortos mindkét félnek, ilyenkor akár azt is megtehetjük, hogy mi is fogunk egy párnát és vele tartunk ebben a feszültségoldásban. Ha nehéz elviselni ezt a feszültséget, arra is adhatunk magunknak lehetőséget, hogy mi magunk is dolgozzunk egy szakemberrel azon, mitől lehetne könnyebb kibírni a közvetlen környezetünk feszült állapotait.
Ha a kamaszt az üresség és/vagy tompaság vinné az önsértés felé, akkor olyasmit érdemes csinálni, ami intenzív fizikai élményt kelt:
- rágjon borsot vagy gyömbért;
- dugja az ujját egy percre valami fagyos dologba (pl. fagylalt);
- tekerjen egy gumiszalagot a csuklójára, és „csípje meg” vele a bőrét;
- vegyen hideg zuhanyt;
- figyelje a lélegzetét;
- ha vért, hegeket akar látni: rajzoljon magára vonalakat egy piros filctollal vagy temperával, fessen hennatetoválással vonalakat magára, hagyja száradni néhány órát, majd vakarja le a hennát – a nyoma megmarad.
Bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, olykor elkerülhetetlen az önsértés. Ilyenkor a biztonság lép az első helyre: használjon tiszta eszközt, ne vágjon mélyre, és kezelje le a sebet fertőtlenítővel, kötszerrel.
Ahhoz, hogy az önsebzés eltűnjön a gyerekünk megküzdési eszköztárából, fontos, hogy ne csak a stresszkezelésben, a feszültség levezetésében segítsünk, hanem a rossz érzéseket okozó helyzetek is megváltozzanak.
Forrás:
www.selfharm.net
Gubányi R., (2012). Serdülőkori önsebzés. Szakdolgozat ELTE PPK, 2012
https://kek-vonal.hu/interju-flach-richarddal-a-nem-szuicidalis-onsertesrol/