Gyerekszemmel – Harcos Bálint, Felelős Felnőtt kampány

Kampányunk során ismert szakembereket, művészeket, döntéshozókat kértünk meg arra, hogy segítsenek definiálni a ‘Felelős Felnőtt’ fogalmát. A felkért írók, költők olyan szövegrészleteket osztottak meg velünk, melyek a gyerekek perspektívájából mutatják be a világot. Az alábbi írást Harcos Bálint író ajánlásával tesszük közzé. 

Tegyünk együtt azért, hogy bármilyen problémáról is legyen szó, a fiatalok érdekei képviselve legyenek, és a bajba, vagy veszélybe került gyerekek segélykiáltását meghallja a felnőtt társadalom!

Harcos Bálint – Mirkó baglya

Mirkó és anya az iskola felé lépkedtek. Hűvös, nyári reggel volt. Ilyenkor, reggelente mindig anya kísérte el Mirkót iskolába, az utat pedig, mivel nem volt hosszú, mindig gyalog tették meg. Először végigmentek egy árnyas utcán, aztán átvágtak egy platánfákkal szegélyezett parkon, ahol szobrok bújtak meg a bokrok közt, végül keresztülsétáltak egy kis téren, amelynek furcsa módon nem volt külön neve, pedig a közepén egy igazi örökmécs állt.

Mirkó szerette ezt az örökmécset. Anya mindig itt kérdezte meg tőle, hogy kirakta-e a zsebéből az előző nap összegyűjtött kavicsokat. Ma reggel is megkérdezte, de Mirkó a szokásos „Igen” vagy „Nem” helyett most azt dünnyögte:

– Igen, kiraktam… mert kellett a hely Tintának.

Anya meghökkent:

– Jaj, Mirkó. Elhoztad magaddal? – és a kisfiú zsebére nézett. – De hisz, tudod… Klári néni megmondta, tilos állatot a suliba vinni!

– Tudom – rúgott arrébb egy követ Mirkó. – De végig itt lesz a zsebemben. Nem fog kimászni. És nem látja meg senki.

Anya odasandított. A zsebből két tollpamacs kandikált ki. Anya felsóhajtott, Mirkó pedig zavartan betömködte a tollfüleket a zsebbe.

Tinta ugyanis, akit a kisfiú a zsebébe rejtett, egy kis fülesbagoly volt. Ő volt Mirkó legjobb barátja. Mirkó már nem is emlékezett rá, hogy Tinta honnan kapta a nevét. A tollai világosbarnák és sötétbarnák voltak, a csőre körül a pihék fehérek, a szemei pedig… A szemei… Na, ezt nem tudta Mirkó. A kis baglya sohasem nyitotta ki a szemét. Pontosabban Mirkó még sohasem látta – pedig Tinta a legjobb barátja volt. Mirkó mindennél jobban vágyott rá, hogy egyszer láthassa a kis bagoly szemét, és hogy úgy játszhassanak, hogy közben látják egymást.

A kisfiú nem is értette, miért tartja a szemét mindig csukva. Apa elmondta neki egyszer, hogy a baglyok nappal alszanak, és éjjel vannak ébren. „Pont fordítva, mint te” – tette apa hozzá. „Akkor ezért a neve Tinta, mert éjszaka van ébren, a tintafekete éjszakában – ötlött Mirkó eszébe. – Szóval amikor én ébren vagyok, akkor ő alszik, és amikor én alszom, akkor van ő ébren.” Ám Mirkó kiszámolta, hogy Tintának így egy nap tizennégy órát kell végigaludnia. „De az nem lehet. Nem aludhat annyit! Meg aztán – töprengett tovább –, miért mindig pont akkor nyitja ki a szemét, amikor én becsukom? Lehet, hogy csak sötét kell neki… Igen. Így meg is tudnám lesni!”

Mirkó ezek után elhatározta, hogy meglesi Tinta szemét. Egyik este, vacsora után bezárkózott a szobájába. Tintát a kis, T alakú fájára ültette, és leoltotta a villanyt. A szobában teljes lett a sötét. Mirkó erőlködve nézett, de nem látta, hogy a baglya most kinyitotta-e a szemét vagy sem. Támadt egy ötlete: ha hirtelen felkattintaná a villanyt, akkor egy pillanatra megláthatná… Igen, ez jó ötlet! Tinta nem mozdult. Mirkó a kapcsolóhoz lopózott, és… felkapcsolta! Egy pillanatig nem látott semmit, mert a szeme káprázott a hirtelen fénytől, de odanézett, és… a kis bagolynak csukva volt a szeme.

„Lehet, hogy igazából nyitva volt – bosszankodott Mirkó –, csak gyorsan becsukta. De nem baj, akkor lefotózom!” Elkérte apától a mobilját, és a sötétben lefényképezte. Ám a képen nem látszott semmi, csak egy nagy feketeség. Mirkó bekapcsolta a vakut. A vaku nagyot villant: a kép sikerült, a kis bagoly látszott rajta, csak a szeme most is csukva volt.

Ezek után Mirkó nem tudta, mitévő legyen. „Lehet, hogy ha felvillan a fény, akkor rögtön becsukja” – töprengett. Majd az jutott eszébe, hogy kitapogathatná a sötétben, de erről aztán letett, nehogy megijessze a madarat.

Végül kieszelt valamit. Ráveszi Tintát, hogy magától nyissa ki a szemét. Kíváncsivá teszi! Így, amikor anya az örökmécsnél megkérdezte, miért hozta el magával, azt hümmentette:

– Hát azért, hogy hátha kíváncsi lesz a sulira. És kinyitja a szemét.

Ekkor meg is érkeztek az iskolához.

Anya megsimogatta és megpuszilta Mirkót, aztán nevetve megkérte, ha lehet, ne hagyja el a tornacipőjét, Mirkó pedig bement a kapun.

Az osztály már tele volt: egyesek szaladgáltak, mások épp vetkőztek, vagy kipakolták a füzeteiket. Nagy volt a zsivaj. Mirkó, miközben a padjához cipelte a táskáját, köszönt a két legjobb barátjának, Lilinek és Annának, de nekik sem árulta el, ki lapul a zsebében. Leült, és kipakolta ő is a holmiját. Aztán belépett Klári néni, és elkezdődött a tanítás. Egymás után következtek az órák: matekóra, nyelvtanóra, olvasásóra. Mirkó várta, hogy Tinta egyszer csak kidugja a fejét, és körbenéz, de a kis bagoly meg se moccant. Mirkó arra gondolt: „Biztos unalmasak neki az órák. Vagy alszik”. A negyedik-ötödik óra aztán összevont tornaóra lett volna, ám elmaradt, ezért helyette Klári néni elvitte az osztályt, ki, a városba, hogy meglátogassanak egy gyerekkönyvtárat.

A könyvtárba menet villamosra szálltak, sőt, még metróval is menniük kellett egy megállót. Az utakon tömeg hömpölygött, autók dudáltak, a gyerekek pedig próbálták túlkiabálni a lármát. Mikor a föld alatt zörömbölni kezdett velük a metró, Tinta meg is rezzent Mirkó zsebében. „Talán megijedt” – gondolta a kisfiú, de csak megsimogatta; nem akarta kivenni, nehogy valaki észrevegye.

Aztán megérkeztek. Bent a vezető könyvtáros néni fogadta őket, és bemutatta nekik a könyvtárat: az első teremben volt függőágy és csúszda, a másodikban medvés fotel, a harmadikban hatalmas várat lehetett építeni szivacskockákból. És mindegyik teremben könyvek sorakoztak a polcokon. Kalandregények, képregények, meseregények, állatos regények, tündéres regények, sárkányos regények; dinós könyvek, felfedezősek, tűzoltósak; könyvek a cirkuszról, az állatkertről, a bolygókról, a fákról, az álmokról és az éjszakáról. Mirkó egészen elálmosodott a zsongító beszédtől. Aztán a bemutatónak egyszer csak vége szakadt, és mindenki szabadon körülnézhetett. A gyerekek kettes-hármas csapatokban szétszéledtek; egyesek belevetették magukat a függőágyakba, mások a medvés fotelbe, jópáran pedig a szivacskockákhoz szaladtak, hogy várat építsenek.

Mirkó azonban félrevonult. Egyedül barangolt a magas polcok között – olyan volt, mintha egy szűk járatokkal teli labirintusban bóklászna. Jobbra fordult, aztán balra, majd megint jobbra, végül már nem is hallotta a többieket. Amikor már úgy érezte, teljesen egyedül van, és nem látja őt senki, körülnézett, és elővette a zsebéből Tintát. A kis bagoly megmoccant, de a szemét csukva tartotta.

Mirkó a tenyerébe ültette, és megsimogatta:

– Tinti, látod? Ez itt a könyvtár, és ezek itt a könyvek. Nézd, mennyiféle van! Nem akarod megnézni őket?

A kisfiú erre-arra fordította a baglyot, amikor hirtelen megszólalt mögötte egy hang:

– Aranyos kis madár.

Mirkó ijedten körbenézett. Egy fiatal nénit pillantott meg, akinek hullámos haja volt, és nagyon kék szemei és ruhája. Egy kis, gurulós kocsi állt mellette, amelyről épp könyveket tett föl a polcra.

– Ne félj, nem szólok senkinek – mosolyodott el. – Hogy hívják?

– Tintának – mondta Mirkó. – Engem meg Mirkónak.

– Szia, Mirkó – rakodott a néni. – Én Telihold Ella vagyok. Itt dolgozom a könyvtárban.

Mirkó eltűnődött, milyen érdekes név ez, hogy Telihold Ella, de a néni máris folytatta:

– Tényleg kedves madár.

– Ő egy bagoly – nyújtotta felé Mirkó.

– Tudom – nevetett fel Telihold Ella. – Nézd csak – mutatott föl egy pontra –, ott is van egy bagoly. Az ő neve az, hogy Minerva. Ő a könyvtár baglya.

Mirkó odanézett, és meglátta, hogy az egyik polc tetején ül egy nagy bronzbagoly. Mirkó mustrálni kezdte.

– De őneki nyitva van a szeme.

A könyvtáros néni Tintára pillantott.

– És a tiéd nem szokta kinyitni?

– Nem – intett a fejével Mirkó. – Azért hoztam el ide, hátha kinyitja. Mert nagyon szereti a könyveket. Minden este olvasok neki. Csupán ül csukott szemmel, de nagyon figyel. Csak az a baj, hogy másnap estére mindig elfelejtem, hol tartottunk.

– Tényleg? – kérdezte Telihold Ella. – Ezen könnyen tudunk segíteni.

És a kocsija aljából (Mirkó nem is látta pontosan, honnan) előhúzott egy fényes papírcsíkot.

– Ez egy könyvjelző – adta Mirkónak. – Lefekvés előtt csak tedd a könyvbe, oda, ahol épp tartottál, és másnap rögtön ki tudod ott nyitni.

Mirkó a kezébe vette: egy kisfiú volt rajta, aki épp olvasott, és aki nagyon hasonlított őrá. Ám ekkor leejtette a könyvjelzőt. Lehajolt érte, fölvette, és elbűvölten nézte tovább. Egészen elmerült a kép nézésében – nem is tudta, mennyi időre.

A tűnődéséből Klári néni hangja rezzentette fel:

– Mirkó, merre vagy? Mirkó! Indulunk vissza!

A kisfiú felocsúdott. Telihold Ella nem volt sehol, Mirkónak pedig olyan érzése támadt, mintha a könyvjelzőt csak véletlenül találta volna itt, a földön. Gyorsan zsebre vágta, a másik zsebébe belecsúsztatta Tintát, és kiszaladt a többiekhez.

Az iskolába visszaérve Mirkó megebédelt a többiekkel, és koradélután jött érte apa. Különleges nap volt ez a mai, mert apa megígérte, hogy elviszi őt az állatkertbe. Mirkó nagyon izgult, hogy a sok érdekes állat közt Tinta kinyitja-e majd a szemét, ezért mikor megérkeztek, eldöntötte, hogy bejárják az egész állatkertet. Először megnézték az óriásvidrát, a lajhárt, a krokodilt és a vízilovat. Aztán következett az elefánt, az orrszarvú, a gorilla és a zsiráf – Tinta azonban végig csukva tartotta a szemét, noha Mirkó kivette őt a zsebéből, és úgy magyarázott neki. A fókák még le is fröcskölték, a lepkeházban meg még repülni is tudott volna, de a kis bagoly a szemét nem, nem, csakazértsem nyitotta ki. Kafferbivaly, antilop, leopárd és teknős: Mirkó boldogan szaladt vele egyik helyről a másikra, míg végül eljutottak a madárházba. Harsány csivitelés, huhogás és csicsergés fogadta ott őket, papagájok, kolibrik, beók, pintyek, kakaduk és cinkék repdestek és ugráltak a fákon és a bokrokon. A madárház legbelső zugában viszont már elcsitult a lárma: itt laktak az éjszakai madarak; itt kevesebb volt a fény is. Mirkó hunyorogva betűzgette a táblákat, majd az egyiken azt látta meg kiírva: erdei fülesbagoly.

– Nézd, Tinti, itt van egy testvéred! – súgta. – Nem nézed meg?

Tinta fészkelődött, de nem nyitotta ki a szemét. A kisfiú pislogott befelé, a ketrecbe, hogy meglássa, hová bújt el a fülesbagoly. A szürkeség öblöket képezett itt-ott, ez talán egy faág volt, az talán egy szikla – Mirkó nem tudta megkülönböztetni őket. Ám egyszer csak valami megrebbent a ketrec mélyén. Mirkó nem tudott rájönni, a hang honnan jött. Meresztgette a szemét, de nem vett észre senkit. Már épp mentek volna tovább, amikor meglátott a rács előtt, a földön valamit. Lehajolt érte, és fölvette. Egy toll volt az. Világos- és sötétbarna. A nagy fülesbagoly egyik tolla.

– Idesüss, Tinti, a testvéred egyik tolla! – forgatta, és Tinta csőre elé dugta. A kis bagoly nem nyitotta ki a szemét. – Hazavisszük – mondta büszkén Mirkó, és a tollat zsebre tette.

Hazafelé a szobros parkon jöttek át. Mirkó kérésére megálltak a park játszóterén, mert vacsoráig maradt még egy kis idejük. Mirkó nem szeretett hintázni, homokozni vagy mászókázni, de nagyon szeretett a fák alatt gyűjtögetni: gallyakat, terméseket szedett itt össze, és táborhelyet épített belőlük magának. Most is így tett. Kivette a zsebéből Tintát, leültette az egyik fa tövében, majd füveket-ágakat kezdett hordani köréje, miközben beszélt hozzá. A kis bagoly előtt kupacokba gyűltek a gallyak és a növények. Mirkó ide-oda járkált: elment üres kézzel, majd visszatért telivel. Egyszer épp visszatért a fa alá, amikor megszólalt mögötte valaki. Mirkó fölnézett: egy zsebre vágott kezű fiú állt ott, úgy vele egyidős lehetett.

– Ő kicsoda? – mustrálta Tintát.

– Ő a barátom – rendezgette Mirkó a kupacokat. – Egy bagoly.

– És miért van csukva a szeme?

– Azt nem tudom – pakolt Mirkó. – Sosem nyitja ki.

– Még sosem nyitotta ki?

– Nem – mondta Mirkó.

– Hát, mért nem nyitod ki neki te? – fitymálta a fiú.

Mirkó eltűnődött.

– Mert az ő szeme. Nem az enyém.

A fiú kihúzta magát.

– Akkor majd kinyitom neki én – és Mirkó ekkor vette észre, hogy kavicsok vannak a kezében.

Ezután minden nagyon gyorsan történt. A fiú megcélozta Tintát, és megdobta. A kavics csak a kis bagoly lábát találta el, de Tinta összerezzent, és topogni kezdett.

– Ne! Mit csinálsz?! – pattant fel Mirkó. 

A fiú megint célzott, és nagy erővel elhajított egy újabb kavicsot. A kő sivítva repült a topogó, csukott szemű Tinta felé. Mirkó a baglya elé ugrott védelmezőn, és a kavics őt találta el, a mellén. A kő nagyot ütött, Mirkónak fájt is, rögtön odakapott, és megdörzsölte a helyét, a kő pedig leesett a lábához, a fűbe. Mirkó fölnézett, a fiú rámeredt, aztán kinyújtotta rá a nyelvét, és elszaladt.

Apa, mikor meghallotta Mirkó kiáltását, odafutott, de már csak azt látta, hogy a másik fiú elsiet. Mirkó fölvette Tintát, és magához ölelte. De nem szólt egy szót sem. Apa megkérdezte, mi történt, de Mirkó csak hallgatott. Fölvette a kavicsot a fűből, és eltette a zsebébe.

A hazavezető úton végig nagyon csöndes volt. Otthon a vacsora közben sem szólalt meg, bár anya kedvesen kérdezgette őt. A vacsora után elment megfürdeni, pizsamába bújt, megmosta a fogát, és Tintával bebújt az ágyba. Félhomály volt, az utca fénye beszűrődött kintről. Anya, apa is bejöttek, és leültek az ágy szélére.

Mirkó lenézett a takarójára:

– Anya, ma nem szeretném, ha mesélnétek. Nem baj?

Anya megsimogatta.

– Nem. De azért meggyújtsam a lámpádat?

Mirkó csöndben nemet intett.

Anya és apa ültek egy kicsit, aztán jóéjszakát kívántak, puszit adtak, és kimentek a szobából.

Mirkó felült, lesimította a takaróját, a párnát a háta mögé tette, majd a félhomályban maga mellé vette a kis baglyot. Azt mondta:

– Ma nem olvasok mesét, Tinti. Inkább eljátszok egy előadást.

Kint egyre jobban szürkült, de Mirkó nem gyújtott villanyt. Jobbra, a széken lógott a nadrágja; a zsebéből előhúzta a könyvjelzőt, a tollat, a kavicsot, és sorban kirakta őket a takaróra.

Az utcai lámpa fénye egyre gyengébben szűrődött be. Mirkó kezébe vette a könyvjelzőt és a tollat:

– Látod? Ez itt a kisfiú, ez pedig a kis bagoly. És a kisfiú viszi a kis baglyát. – Mirkó eljátszotta, hogy a könyvjelző megfogja a tollat, és viszi. – Először elmennek az iskolába, aztán a könyvtárba, aztán az állatkertbe, és aztán a játszótérre. – Mirkó fölvette a kavicsot is. – Aztán odajön egy másik fiú, hogy a kis bagoly nyissa ki a szemét. De a kisfiú ezt nem akarja, látod? – A szürkület lassan ellepte a szobát. – És akkor ez a fiú megdobja a kis baglyot, de a kisfiú megvédi, és odaugrik eléje. Mert nem akarja, hogy bántsák. Mert a bagoly a legjobb barátja, és akkor is a legjobb barátja marad örökre, ha nem nyitja ki a szemét sohasem. – Ebben a pillanatban besötétedett. Már nem lehetett látni semmit. És ekkor: a kis bagoly kinyitotta a szemét. És Mirkó látta. Néztek egymás szemébe. Mirkó nézte, nézte. De már nem ébren volt, hanem aludt.

(A mesenovella Harcos Bálint Dorka és az elgurult gomb (2019) című könyvében jelent meg.)

Eredeti fotó: Bazánth Ivola (Harcos Bálint hozzájárulásával publikálva)