Gyerekszemmel – Tóth Krisztina, Felelős Felnőtt kampány

Kampányunk során ismert szakembereket, művészeket, döntéshozókat kértünk meg arra, hogy segítsenek definiálni a ‘Felelős Felnőtt’ fogalmát. A felkért írók, költők olyan szövegrészleteket osztottak meg velünk, melyek a gyerekek perspektívájából mutatják be a világot. Az alábbi írásokat Tóth Krisztina író, költő, műfordító ajánlásával tesszük közzé. 

Tegyünk együtt azért, hogy bármilyen problémáról is legyen szó, a fiatalok érdekei képviselve legyenek, és a bajba, vagy veszélybe került gyerekek segélykiáltását meghallja a felnőtt társadalom!

Tóth Krisztina – A kulcs

A postaláda kulcsa vagy harminc évvel ezelőtt veszett el. Egy ideig, amikor még itt laktam, csavarhúzóval feszegettük a fedelet, később anyám rendszeresített a küldemények kihalászásához egy hosszú csipeszt. Idővel erre sem volt szükség, mert a postás hozzászokott, hogy ne dobálja be a leveleinket, hanem a ládák tetejére támassza őket  a fémperemre, ahogy anyánk kérte. Eszünkbe se jutott, hogy a postaládákhoz lehetne kulcsot csináltatni, az meg végképp nem, hogy kicserélhetnénk a meghajlott, összekaristolt fedelet. Anyám mindig azt mondta, hogy ha majd felújítják a lépcsőházat, akkor a ládákat is lecserélik, felesleges külön venni egy újat.

A lépcsőházat soha nem újították fel, és bár a közös költség tartalmazta a felújítási alapot, ami havi ezer forint pluszt jelentett, ez az alap rendszeren elment a talajvizes pincék szivattyúzására, a betört üvegek javítására és folyton lyukas ereszcsatornák foltozgatására.

A lépcsőház falát derékig salétrom borította ugyan, de a lépcső mindig ragyogott a tisztaságtól és a vas lábtörlőrácsra hajtogatott nedves felmosórongyok fertőtlenítőszagot árasztottak. Anyám erre nagyon adott. Minden áldott nap feltörölte az ajtónkig vezető szakaszt, nem csak akkor, ha ő volt az ügyeletes. Tulajdonképpen itt, a kapubejárat és az első emelet közt adódott a legtöbb munka, mert aki biciklivel járt, az csíkokat húzott, az anyám által gyűlölt kutyások pedig itt potyogtatták el a sétáról behordott sárdarabokat. Anyám fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy mi a ránk szabott munkán túl is teljesítjük takarítási kötelezettségünket, mert rendes és tiszta emberek vagyunk. Igényesek – ahogy ő szerette mondani. Az igénytelen anyám szőlőzsírtól fénylő ajkán szitokszó volt, és általában az alakkal párosult. Az igénytelen alak valami átmenetet jelentett az ember és az állat között, félig-embert, olyasvalakit, akinek még csak igénye sincs a higiénére és a rendezettségre, annyira primitív. Állítólag apánk, akinek a neve az összekaristolt postaládán állt, éppen egy ilyen igénytelen alak volt. Úgy tűnik, valamiféle igényei mégiscsak mutatkozhattak, méghozzá olyasfélék, amelyeket anyánk nem tudott kielégíteni, ezért gyerekkorunk homályba vesző kezdetén, amikor én még csak három éves voltam, az öcsém pedig kettő, távozott az életünkből. Alig van róla emlékem, ha van, az is inkább a családi elbeszélésekből, nem a saját, felidézhető múltamból. Távozása mártírrá avatta anyánkat, a rendes asszonyt, aki még ilyen nehéz körülmények között is helytállt. A számlák még évtizedekig apánk nevére érkeztek, és ha hivatalos személy érdeklődött, mondjuk becsengetett valami óraleolvasó, anyánk mindig azt mondta, hogy az ilyen és ilyen nevű ember meghalt. – Számomra legalábbis – tette hozzá drámai arccal, ha a kijelentést árnyalni kellett.

Nekünk se engedte, hogy apánkról kérdezősködjünk, nyomait pedig szinte maradéktalanul sikerült eltávolítania a lakásból. Ruhák, és fényképek egyáltalán nem maradtak, de egy-két tárgy igen. Ott volt az előszobaszekrényben az elemlámpája, a szerszámai, a pincében pedig egy régi, rafiával bevont demizson, amit, ezt anyánk egyszer elkotyogta, amikor krumpliért mentünk le, még az ő apja csinált. Valahol falun éltek, apánk csak később jött fel a városba, de hogy mikor és miért, azt már nem volt kitől megkérdeznünk. Az öcsém egyensúlyozott fel a lépcsőn, apró karjában a halom kicsírázott krumplival.

Anyánk egyébként többnyire békén hagyott bennünket, főleg, amikor nagyobbak lettünk. Általában sajt magával volt elfoglalva. Egy időben azt vette a fejébe, hogy túl rövidek a lábujjai, szinte közönségesen, parasztosan tömpék. Attól fogva csak zárt körömcipőket hordott, az elöl kivágott orrúakat, pedig mint különválogatta egy nejlonzsákba. A zsákot egy reggel a kezembe nyomta, és azt kérte, vigyem be az iskolába a szegény gyerekeknek. Biztosan van sok olyan, nehéz sorsú kislány, akinek nem telik ilyen divatos cipőkre, mondta átszellemülten, már kisminkelve, úgyhogy adjam csak oda nekik. Anyánknak kicsi lába volt, de el nem tudtam képzelni, mit kezdenének gimnazista évfolyamtársaim ezekkel a hegyes orrú, drapp cipőkkel. Nem vitatkoztam anyánkkal, csak összenéztünk az öcsémmel és már vittem is a szatyrot, ahogy a szemetet szoktam kifelé menet. Tudtuk, hogy azt szeretné visszahallani, hogy ő milyen nagylelkű asszony, azért hazaérkezéskor mondtam is neki, hogy az osztályfőnök köszönte nagyon a küldeményt, és odaadta az iskolatitkárnak, aki tudja, kik a rászorulók. Meg hogy nagyon szép tőle, hogy gondolt a szegényekre. A cipőket jó messze, az iskola környékén dobtuk el, nehogy valaki a közelünkben kikukázza őket és anyám ráismerjen valamelyik jellegzetes lábbelijére a piacon vagy a postán.

A lábujjak méregetése, úgy emlékszem, elég sokáig eltartott, nyáron anyám a szandálokat is száműzte a ruhatárából. Később jött az új őrület, amikor a sarkát találta túlságosan kiállónak. Esténként egy reszelővel ápolgatta, dörzsölte, és nézegette a nagy állótükörben, de sehogy se tudott megbékülni vele. Az öcsémmel azon röhögtünk, hogy az új munkatárs, aki újabban udvarolni kezdett a mai szemmel nézve akkor még viszonylag fiatal anyánknak, bizonyára lábfetisiszta lehet, ha anyánk ennyire ráfókuszált a cipőkből kilátszó területekre. Ernő, a pénzügyi szakember néhány hónap múlva eltűnt a beszámolókból, és nem hívta többet anyánkat vacsorázni vagy sétálni sem. Nem kérdezősködtünk, anyánk pedig nem adott magyarázatot, csak felemlegette Ernő egy-két gusztustalan tulajdonságát, amelyek közül a legrejtélyesebbnek az tűnt, hogy a szerencsétlen majdnem albínó. Az az egy momentum kicsit izgalmasabbá tette a szemünkben Ernőt,, de mivel sose láttuk, nem ellenőrizhettük anyánk állatásának igazságtartalmát. Pedig jó lett volna látni egy igazi majdnem-albínót.  

Anyánk lézengett a lakásban, vett magának néhány új ruhát, aztán szigorú fogyókúrába kezdett. Nem volt kövér, inkább átlagos testalkatúnak mondtam volna, de ugyanúgy, ahogy a lábujjak rövidségéről, a hájasságról se lehetett lebeszélni. Abban az időszakban hájasodó, középkorú nőnek nevezte magát, aki teljesen eltehenesedne, ha nem venné időben kézbe a dolgokat. Ha nem süppedne bele az önsajnálatba és tespedtségbe, mondogatta takarítás közben, ahogy mások.

Egy délután, amikor később értem az haza az iskolából, éppen a lépcsőházat készült feltörölni. A fertőtlenítős víz már előtte gőzölgött a vödörben, anyám pedig épp egy összelappadt gumikesztyűt nyitogatott. Kicsit lőrehajolt és belefújt, amitől a kesztyű hirtelen nagy, rózsaszín tőggyé dagadt. Ebben a pillanatban valóban volt benne valami tehénszerű.

Este a konyhaasztalnál üldögéltem és zenét hallattam. – Megtanítsalak hányni? – kérdezte anyám szórakozottan, mint akinek hirtelen eszébe villant, hogy a lépcsőház takarításon és a lakás tisztán tartásán túl vannak anyai kötelezettsége. Át kéne adnia valamit a világról szerzett tapasztalataiból. – Nem kell, kösz – válaszoltam.

Az anyám és az öcsém sokat hánytak. Az öcsém azért, mert esténként rendszeren részegen jött haza, az anyám meg azért, hogy nehogy elhízzon, mint azok az igénytelen kolléganői, akik kifolynak a kosztümjeikből. Az evésről képtelen volt lemondani, de a kövérségtől rettegett.

Az öcsém második után kimaradt a szakmunkásképzőből. Amikor betöltötte a tizenhatot, jelentkezett egy óceánjáróra dolgozni. Anyám fel nem foghatta, hogy vehették fel nyelvtudás nélkül, én pedig azt nem foghattam fel, hogy anyám, aki semmilyen nyelvet nem beszélt, hogyan tud olyan hallatlan fölénnyel és felháborodással ítélkezni, mintha ő maga legalábbis szinkrontolmács volna. Ha valaki nem ismerte őt, azt hihette volna, hogy francia és német nevelőnője is volt, és vérzik a szíve, hogy az öcsénk ilyen félkész műveltséggel vágott neki az nagyvilágnak. Mindenesetre három évig haza se jött utána, még telefonálni se telefonált. Anyám biztos volt benne, hogy apánk keze van a dologban, mert egy időben apánk is tervezgette, hogy elmegy jó pénzért hajóra dolgozni. Anyánk kombinált, és arra jutott, hogy az öcsémből is egy szar, igénytelen alak lesz, egy alkoholista senki.

Nagyon meglepődtem, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy nekem is hánynom kell. Az öcsém akkor már nem lakott otthon. Igyekeztem felülni az ágyamban és nem összerondítani a lepedőt. Még csak fél hét volt, a aludhattam volna még negyed órát, de az émelygés magamhoz térített. Harmadikos gimnazista voltam. Összehánytam az előszobát, felmostam, aztán aznap nem mentem be.

Csak úgy két hét múlva kezdett derengeni, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Addigra már majdnem minden reggel émelygésre ébredtem, és olyan szaggal terítettem be a fürdőszobát, amilyennel anyánk szokta egy-egy kiadósabb vacsora után.

Az iskolában nem szóltam senkinek. Igaz, nem is nagyon lett volna kinek. Barátnőm nem volt, mert hozzánk soha senki nem jöhetett, arra meg nem telt, hogy beüljek valahová a többiekkel. Anyám szigorúan ügyelt a zsebpénzre, amióta kiderült, hogy az öcsém cigit és piát vásárolt a tízóraira szánt ötszázasokból. A fiúk, akikkel időnként lefeküdtem, nem a mi sulinkba jártak. Némelyiknek még a nevét se tudtam, hogy találhattam volna ki, hogy melyik lehet a gyerek apja. 

Elmúltam már tizenhat, így orvoshoz elmehettem egyedül is, de az abortuszhoz szülői beleegyezés kellett volna. Szó se lehetett arról, hogy anyámat bármibe belevonjam.

A körzeti kórházban Tálasnak hívták a nőgyógyászt. Látásból ismertem, mert a gyereke ugyanabba az általános iskolába járt, mint én. Tudtam, hogy ő is elvált a feleségétől és hogy a lánya nálam egy évvel idősebb. Gondoltam, ezeket hozom szóba majd, ha a beutalót kéri. Még biztosítási kártyám se volt, évekkel ezelőtt elveszett, szerencsére sose voltam beteg. Valamiért azt feltételeztem, hogy 

Kísérőre is szükség lesz, hogy egyedül be se engednek. És mivel fogalmam sem volt, hogy zajlik az ilyesmi, azt képzeltem, hogy doktor tálas némi barátságos beszélgetés után kiszedi belőlem a gyereket, én egy kicsit vérzek, aztán az addigra kiválasztott kísérő karján távozom a rendelőből, és hazamegyek. Itthon pedig nem szólok egy szót sem, másnapra úgyis elmúlik az egész

Megint eltelt egy hét, de nem volt ötletem, kit vihetnék magammal a rendelésre. Egyik délután, amikor anyám kiírta, hogy hozzak egy kiló krumplit és pucoljam is meg, a zöldségesnél eszembe jutott valami. Südi, aki mindig a boltban üldögélt, és aki kicsit gyagyásnak látszott, mindig nagyon kedvesen mosolygott rám. Állítólag valami távoli rokona volt a zöldségesnek, és nem járt iskolába, csak itt téblábolt. Én mindig is bírtam a fogyikat, egyszer le is feküdtem egy debil sráccal, csak nagyon rossz szagú volt a szája meg harapott is. De Südi aranyos volt, mutatta, hogy mit vegyek, almát például, itt az alma. Südi volt a megoldás. Megkérdeztem, eljönne-e velem egyik délután az orvoshoz, de azt felelte, hogy nem beteg. Nem baj mondtam én beteg vagyok egy kicsit, jó lenne, ha velem jönne.

Meleg, kora tavaszi nap volt, amikor suli után elindultunk. Südi rettenetesen be volt öltözve izzadt a téli sapka alatt, és úgy felszerelkezett csomagokkal, mintha több napra utaznánk. A rendelőben aztán kiderült, hogy kaját hozott magával. Rá kellett szólnom, hogy ne szotyolázzon. 

Amikor Dr. Tálas odabent megkérdezte, hogy ki a gyerek apja, akkor mondtam, hogy a Südi. Nagy szemeket meresztett rám, mert ismerte anyámat, és sehogy se fért a fejébe az egész történet, de én csak vonogattam a vállam, és mondtam, hogy minél előbb szeretnénk túlenni ezen a kínos ügyön, legfőképpen anyám.

Nagyon rövid az idő – csóválta a fejét –, már a tizenkettedik hétnél járhatunk. Mondtam, hogy felőlem már most is kiszedhetjük azt a gyereket, de kiderült, hogy ez nem így megy, fel kell vennem a kapcsolatot a helyi védőnővel és mindenféle kérvényeket kell kitöltenem.

Mire kiértem, Südi mindent teleszotyolázott, hiába mondtam neki, hogy itt nem lehet. Kérdezte, meggyógyultam-e, és adtak-e valami orvosságot. Érdekes, a boltban valahogy sose éreztem, mennyire büdös szegény, de itt a váróban betöltötte a levegőt a savanykás testszagával. Minden később érkező nő a túloldali széksorra ült le, onnan bámultak mindek, ahogy távozunk.

Este értem haza. A lépcsőház nem volt feltörölve, hiányzott kapunyitáskor az ismerős, éles szag. Gondoltam, anyám nincs itthon, biztos fogászhoz ment. Újabban az volt a mániája, hogy rövidek a fogai, rövidek és barnák. Egérfogak. Koronát akart tetetni rájuk, de nem olyan formájúakat, mint az eredetiek, hanem másmilyeneket. Kivágott fényképeket hordott a retiküljében, hogy megmutassa, milyen mosolyt, milyen fogsort szeretne, de már a többedik fogtechnikus mondott neki nemet. Anyám óvatos volt, innentől csak telefonon puhatolódzott, és olyan szavakat mondott, mint harapásív, meg szájkarakter. Volt, aki azonnal letette, mások csak néhány mondat után.

Csöngetnem kellett, mert belülről benne volt a kulcs a zárban. Percekig tartott, míg anyám végre előkászálódott, a feje püffedt volt a sírástól. Na, gondoltam, ma is elhajtotta őt egy fogorvos a tarka zabba. Nem kérdeztem semmit, mentem egyenesen a szobámba, de elém furakodott. Ki akartam kerülni, nehogy beszélgetni akarjon, de jött szorosan mellettem, mint akiből mindjárt újra kitör a sírás. Még csak ez hiányzott volna, hogy vigasztaljam, miközben csöpög a taknya. Na, nem. 

Oldalazva el akartam csusszanni mellette, de a nappali ajtajában meglökött, Aztán eltorzult arccal üvölteni kezdett, minden átmenet nélkül, szinte ismeretlen hangon. Néha az üvöltés rikácsolásba csapott át, miközben anyám festett haja kibomlott, és nyálas arcára tapadt. Égetsz engem, te kis szemétláda, te hálátlan, rohadt kis ribanc. Égetsz engem, az úrinőt, odamész a Tálashoz azzal a tetves kis senkivel, összefekszel vele, te utca rongya. Minek is szültelek meg, te rohadék, te senki. Anyám először csak kézzel ütött, aztán amikor a földre kerültem, rugdosni kezdett, főleg a hasamat. Később, nem tudom, honnan került az elő, apám hatalmas demizsonjával csapkodott, ahol ért. Pinceszaga volt a fonatoknak, ezt még kábulatomban is éreztem, dohos pinceszaga. Fogalmam sincs, miért hozhatta fel anyám lentről, nyilván nem azzal akart megölni. Ha meg akart volna ölni, futott át rajtam, miközben próbáltam átgördülni a másik oldalamra, akkor egyszerűen fogta volna a konyhakést és leszúr. Hiába fordultam át, megint a hasamat rúgta. Nem is tudtam, hogy anyámban ekkora erő van. Ha képes lettem volna felállni, biztosan megölöm. Felrepedt a szám, és reccsent valami. Nem a csontom volt, a vastag üvegdemizson repedt el, engem pedig alul egyszer csak elöntött a meleg vér. Anyám még mindig ütött és rúgott, rohadt kis kurva, rohadt kis kurva, mint aki nem fogja fel, hogy meghaltam, kész, vége, nincs miért tovább ordítoznia, abba lehet hagyni az egészet. Ki lehet dobni azt a kurva demizsont is.

Dehogyis haltam meg. Nagyon is józan volta, érzékeltem, hogy a terhességgel már nem lesz gond, hallottam, ahogy szörtyögve sír, kimegy a szobából, aztán visszajön, és vérmaszatot hord szét a földön a cipőjével. Belőlem jött ez a sok vér, mind belőlem.

Törölhet majd fel, vigyorodtam el. Döbbenten nézett vissza rám, nagyon messziről, fentről. Jól voltam. Valahonnan a messzeségből, talán a ruhájából, alászállt egy papír és a fejem közelében landolt. Még azt is láttam, hogy egy telefonszám van rajta. Valamelyik fogászé lehet, vigyorogtam tovább, valamelyik sokadik fogászé, aki nem vállalta el a fogak hosszabbítását. Vagy épp elvállalta.

Amikor anyánk meghalt, ki kellett hordanom a maradék cuccait a konténerbe. A bútorokat az öcsém már eladta. Az utolsó körnél eszembe jutott valami. Belepróbáltam a saját postaládakulcsomat az ottaniba. Simán nyitotta. A láda dugig volt mindenféle gyűrött reklámmal meg kifizetetlen számlákkal, felszólításokkal, amelyeken apánk neve állt.

Tóth Krisztina – Tavaszi kollekció

A srác alig egy hónapja dolgozott a szerelőműhelyben, amikor a húga elkezdett vele bejárogatni a melóba. Kislány volt még, tizenhárom éves, de alacsony növésű, vézna, és csak hatodikos, mert kétszer bukott. 

Reggel bejött a bátyjával, és maradt vele ötig, a munkaidő végéig. Kérdezte is egy idősebb kolléga, hogy nem kellene-e ennek a gyereknek inkább iskolában lennie, mire a srác azt válaszolta, hogy aznap nincs iskola, értekeznek a tanárok. Neki is kínos volt, hogy a Hugi bejött vele, de mégse küldhette haza a fűtetlen lakásba, ha meg nem haza ment volna, akkor biztos bemegy valami plázába lófrálni. Ráparancsolt, hogy üljön le szépen a sarokba és kussoljon, vagy számítógépezzen az irodában, nem hiányzik az, hogy mindenki megkérdezze, mit keres itt. Nagyon nem lett volna jó elveszíteni ezt a munkahelyet. Normálisan fizettek, és lehetett szerezni ezt-azt, például olajat, rozsdamarót, fagyállót.

A srácnak egy haver mutatta meg, hogy kell tölcsérrel áttölteni kólás üvegbe, amit ki akar vinni magával. Egész szép mennyiséget, teljes kannányit lehetett így apránként szerezni, és nem tűnt fel a kapunál, ha valakinek üdítős palack volt a zsebében vagy az ülésén. A legjobb erre a célra nem áttetsző, ezüstszínű kólásüveg volt.

A Hugi rendesen viselkedett, nem akart minden áron villogni. Beült a Youtube elé és elvolt magában, meg ráénekelt a mobiljára, aztán visszajátszotta. Ugyanazt a dalt harmincszor. Letörölte, visszahallgatta, újrakezdte. Az volt a beakadása, hogy neki pont olyan hangja van, mint a Rúzsa Magdinak. Látta egyszer a tévében, hogy a Rúzsa Magdi kislánykorában mindig énekelt otthon takarítás közben. És annyira kifejlődött a hangja, hogy híres lett vele. A Hugi is híres akart lenni, és szemöldököt tetováltatni magának, meg megoperáltatni a fülét, hogy ne álljon el annyira. Ezért is kellett az állandó gyakorlás. Szerencsére itt a műhelyben akkora volt az alapzaj, hogy senki se hallotta meg, ahogy ordít a Youtube előtt:

Mentem iskolába, nagyon féltem/ nem ismertek, senki voltam. /Tanár úr, a leckét tudom, kérem/ Hányast kaptam? Átnéz rajtam 

A Huginak az állandó éneklésen kívül más idegölő szokásai is voltak. Folyton kijárkált otthon a lakótelepen a szelektív gyűjtőhöz, és kiválogatta a szemétből a feliratos papírzacskókat. Volt neki Zara, Mango meg Womensecret-zacskója. Ezekben a naponta váltogatott, papír reklámtáskákban hordta a tankönyveit is, és föléjük mindig begyűrt egy a turkálóban szerzett, feliratos trikót. Ha megkérdezték, mi van nála, akkor az válaszolta, hogy ruha. Hogy ma beugrott a Zarába, mert megérkezett az új, tavaszi kollekció. És olyankor néztek rá, mint a hülyére, hogy milyen kollekció, de ő tovább riszálta magát. Sose vette észre, mennyire gáz, amit csinál. 

Mivel a műhelyben azt az egy idős fényezőt kivéve senki tette szóvá, hogy ugyan mit keres itt ez a gyerek, a Hugi egyre többször jelent meg a bátyjával. A szerelők inkább örültek neki. Helyes kislánynak tűnt, és legalább volt, aki kávét hozzon nekik. Ők is rendszeresen rákérdeztek a Hugi reklámtáskáira, hadd örüljön a gyerek, és a kislány nekik is mindig azt felelte nyávogva, hogy tegnap reggel volt a Zarában vagy a Mangóban. Olyanokat volt képes mondani, hogy kollekcióváltásnál érdemes nyitásra odamenni, mert hamar elkapkodják a legjobb darabokat. 

Nap közben szeretett átsétálni az udvarban álló a másik épületbe is, ahol színesfémet árultak. Nagy tekercsekben állt a rézlemez, a kályhacső, a rézháló, meg rudakban a forrasztócin, ami úgy nézett ki, mintha ezüstrudakat pakoltak volna egymásra. A kislánynak az a sok titokzatos, csillogó dolog.

A bátyja egy ütött-kopott Dáciával járt be dolgozni. A Hugi mellette ült elöl, és amikor a kapu elé értek, mindig abbahagyta az éneklést. Udvariasan kiköszönt a sorompónál álló embernek, hogy jó reggelt kívánok. Szépen mosolygott is hozzá, nehogy genyózzon a kapus, hogy mit csinál itt már megint.

Egyik délután, hazafelé menet, amikor kanyarodtak volna ki az udvarról, leintették őket. A fiú meglepődött, hogy talán nem ismerték fel, vagy mi, de amikor a sorompó továbbra sem emelkedett fel, kénytelen volt kiszállni a volán mellől. Attól tartott, hogy a hülye Hugi esetleg elhozott magának valamit a színesfémesektől: már többször mondogatta otthon, hogy abból a forrasztócinből frankón tudna hajtogatni magának karkötőt. A srác a kapushoz beszélt, aki lehajolt egy nyomtatott papírhoz, és ott mutatott rajta valamit. A Hugi a kocsiból figyelte a jelenetet. 

A kapus tovább pofázott, de bentről, az autóból nem lehetett hallani, hogy mit mond. Böködött arra a papírlapra, és mutogatott a hátsó épület felé. Kezdett elég uncsi lenni az egész. A Hugi legszívesebben kiszállt volna, de eszébe jutott, hogy neki itt kell maradnia és kussolni, különben legközelebb mehet iskolába. Nyomogatta a telefonját, pislogott kifelé a piszkos szélvédőn. 

Hosszú percek teltek el. A bátyja bement a kapussal az irodába. Mi a fasz van már  ̶  rázogatta a lábát a Hugi. Kinyitotta a kocsiajtót. Akkor meglátta, hogy ott van az oldalrekeszbe állítva egy ezüst színű kólásüveg. Megrázta, még volt benne. A bátyja már pont jött visszafele, úgyhogy gyorsan kivette és felhajtotta.

Eredeti fotó: Fecske Flóra (Tóth Krisztina hozzájárulásával publikálva)