Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus, aki egyaránt dolgozik párokkal, családokkal vagy egyéni kliensekkel. Szereti a hivatását és fontos számára, hogy akikkel találkozik, utána jobban, vagy többnek érezzék magukat. Emellett egyetemi és egyesületi keretek között is oktat, ami folyamatos fejlődésre motiválja.
A #FelelősFelnőtt kampány keretein belül vele készített interjúban a járványhelyzet kihívásairól, az online konzultációk tapasztalatairól mesélt nekünk. Kitértünk a pszichológia helyzetére és fontosságára is napjainkban és a pandémiás helyzetben. Továbbá megkérdeztük, mit jelent számára Felelős Felnőttnek lenni.
Kék Vonal: Mi a tapasztalata, az online térben tartott előadásokról, online felületen való pszichológiai tartalmakról, miben segítenek leginkább? Miért van ilyen nagy igény rájuk?
Kozma-Vízkeleti Dániel: Az elmúlt körülbelül két évtizedben olyan életmódot alakítottunk ki – a technika szerepének megnövekedésével, életünk tempójának közhelyszerűvé vált felpörgetettségével, kapcsolataink online térbe terelődésével, a bizalmatlanság, sőt rosszhiszeműség elterjedésével – amely sok mindent megkönnyít, ám jelentős költsége is van: az önazonos, emberi léptékű és tempójú életstílus kialakítása és a kiegyensúlyozott kapcsolatok ápolása sokkal nehezebbé vált. Mára ennek tapasztaljuk a következményeit. A covid-világjárvány és a szükséges korlátozó intézkedések ezt a folyamatot tetézték, a kontrollvesztés, elbizonytalanodás, szorongás megnövekedése mellett szinte az egyetlen kapcsolattartási eszköz a világháló lett. Minderről a lélektan képviselőinek van érvényes mondanivalója. Ráadásul a pszichológia, a pszichologizálás divattá is vált: se szeri se száma a pszichológiai oldalaknak, cikkeknek, előadásoknak. Manapság mindenről pszichológusokat kérdezünk meg – a médiában és a hétköznapi életben is. A rendszerváltozás idején ugyanilyen figyelem irányult a jogászokra. Ezzel párhuzamosan a pszichológiatudomány és gyakorlat előbújt elefántcsonttornyából, megtanult az érdeklődő köznapi személyek nyelvén is beszélni. A laboratóriumokban vagy fotelekben született nagyívű elméleti konstrukciók mellett létjogosultságot nyert a mindennapos kérdések rövid, átlátható megvilágítása. A pszichológia hiteles, felkészült, átgondolt, érvényes és saját mondandóval bíró képviselőinek előadásai, megnyilvánulásai, közérthető nyelven megfogalmazott ismeretterjesztő írásai fontos küldetést töltenek be. Kapaszkodót nyújtanak, segítik összegyűjteni erőforrásainkat, fokozzák lelki rugalmasságunkat és ellenállóképességünket, gyarapítják megküzdési eszköztárunkat. Segítenek, hogy a nehézségekből ne váljon probléma.
A tapasztalata szerint nagyobb figyelmet fordítanak az emberek a lelki egészségükre ebben a nehéz időszakban, vagy éppen ellenkezőleg, erre már nem jut idejük és energiájuk? Az elmúlt egy év kihívásainak köszönhetően többen, vagy kevesebben keresik a szakemberek segítségét?
A hatás kettős és ellentmondásos. Egyértelmű tapasztalat, hogy többen keresnek segítséget – mind előrevivő, mind sajnos sehová sem vezető módokon. Mintegy 40-60 százalékkal megnőtt a kollégáim rendelőibe bejelentkezők száma. Sokan kirándulnak, sportolnak a megnehezedett körülmények között. Ugyanakkor szorongáscsökkentő gyógyszerekből és a sajátos öngyógyító kísérletként értelmezhető alkoholból is jelentős mértékben több fogyott az elmúlt évben. A testi-lelki egészség, az egészségtudatosság, táplálkozás, a kapcsolatok ápolása, saját önazonosságunk és nyugalmunk megőrzése iránt is sokkal többen érdeklődnek. Megnövekedett az igény a hatékony relaxációs, jelenlét-tudatosságon alapuló, például mindfulness gyakorlatok és a jóga iránt. Sokan keresik és hirdetik az egészségmegtartó, vagy növelő praktikákat – néhányan élnek is velük. Hivatásom egyik legizgalmasabb kérdése, hogy hogyan hidalható át a szakadék az ismereteink és a valóban megélt gyakorlat között. Nagyon sokan tudjuk, hogy a feszültség tényleges oldását az aktív, társas, szabadtéri tevékenységek – például egy séta a családdal, párunkkal vagy barátainkkal a távolságtartást lehetővé tévő természetben – teszik lehetővé. Mégis, sokan passzív, magányos, zárt térben végzett tevékenységeket választanak a feltöltődés forrásául, például görgetik a hírfolyamot a kanapén ülve, magukban – és utána csodálkoznak, hogy szemernyit sem csökkent a feszültségszintjük. A kérdésre visszatérve: azonban önmagában az, hogy legalább az érdeklődés megnőtt – azaz már sokkal többen tudjuk, mi a célravezető – biztató jelnek ígérkezik.
Megnehezíti-e, és ha igen, hogyan nehezíti meg a találkozások online meetinggel való helyettesítése a segítségnyújtást? Rontja-e a terápiák, kezelések hatékonyságát? Hogyan oldható meg egy terápiás ülés online azoknak, akiknek a családjuk is otthon van a konzultáció közben és nincs alkalmuk egy teljesen elszigetelt helyről konzultálni?
Sok munkatársamnak kifejezetten jó tapasztalatai vannak az egyéni, pár- és család, vagy akár csoportos terápiák online formáiról. Én magam szükségmegoldásként élem meg, és inkább a korlátait tudom látni, vagy kételyeimet megfogalmazni. Ugyanakkor, a szükségmegoldás is sokkal jobb, mintha a szorongó, aggodalommal eltelt, megterhelődött kapcsolatokban élő klienseink segítség nélkül maradnának. Ráadásul kistelepülésen vagy hazánk elzártabb szegleteiben élők számára is sokkal elérhetőbb az online konzultáció vagy terápia, mintha minden alkalommal órákat lenne szükséges közösségi közlekedéssel utazniuk, ami ráadásul fertőzési kockázatot is jelent. Szóval, ez is kettős. A szakmai közösségek, úgy a hazai mint nemzetközi fórumokon nagyon hamar léptek: szinte az első korlátozások megjelenése óta rendszeresen egyeztetünk kollégákkal a jó gyakorlatokról, munkánk megváltozott feltételeinek szakmai és etikai vonatkozásairól. Azt tapasztalom, hogy klienseink találékonyak és megoldják azt a szükséges zavartalan időt, amit a terápia megkövetel – és persze vannak szívmelengető vagy szemöldökráncolást kiváltó megoldási próbálkozások.
Milyen átalakulásokat hozott a koronavírus-járvány a családok életébe, mik az újonnan felmerülő problémák? Lát-e valamilyen tipikus mintázatot, olyan probléma-csomagokat, melyek szinte minden család életében megoldásra várnak?
Húúú, van ideje? Reggelig tudom sorolni. Hogy a legfontosabb kulcsszavakat említsem: az első, hogy ilyen, életünk minden területét átható korlátozásra hazánkban a huszadik század közepe óta nem volt példa – egyszerűen nincsenek hozzáférhető, vagy használható forgatókönyveink, azaz mentális „receptjeink”, hogyan érdemes ehhez alkalmazkodni. Mindenki keresi saját megoldási lehetőségeit – és jókat vitatkozunk közösségi oldalakon, miért a miénk a legjobb. A második vonatkozás, hogy noha korábban mindannyian vágytunk arra, hogy sok időt tölthessünk családunk körében, otthon, most, hogy ez nem saját vállalásból hanem kényszerűségből, egy külső fenyegető körülmény hatására következett el, a kontrollvesztés nyomasztó érzését váltotta ki. A harmadik, hogy az összezártságban minden öröm és minden bánat forrása lettünk egymás számára, minden feszültség bent marad a családok lélektani terében.
Mivel három a magyar igazság és egy a ráadás, a negyediknél állok meg: ezek az egzisztenciális szorongás és a szervezési feladatok, melyek mindenkit feszültebbé tesznek a családban. Az általánosan felfokozott hangulatban minden érzelem kap egy hatszoros szorzót, így egy beszólás, egy ellenállás, egy „nem”, vagy egy „de” a karantén előttinél sokkal erősebb érzelmi választ, akár indulatot vált ki belőlünk.
Hogyan birkóznak meg a családok, gyermekek ezekkel a problémákkal? Mi az, amire mindenképpen felhívná a szülők figyelmét a saját, illetve a gyerekeik mentális egészségével kapcsolatban?
Az elmúlt egy évben felgyűlt tapasztalat, hogy azok a családok vészelték át viszonylag könnyebben a nehézségeket, ahol mindenki iparkodik saját önmegnyugtatását gyakorolni. Nem az érzéseinkért vagyunk felelősek, hanem azért hogy mit kezdünk velük. A felfokozott hangulatban, feszültségben az egyik eszköz, hogy mikor haragot, dühöt észlelünk magunkon, mielőtt megdolgozatlan formában, vagy egyenesen megnövelve egymásra zúdítjuk, inkább gondoljuk át, tényleg ez a kérdés fontos, vagy a kapcsolatunk? Tényleg az fontos most, hogy megin’ elölhagyta a poharát a gyerek, vagy máshogy pakolta ki a mosogatógépet a párunk, mint mi szeretjük – vagy a kapcsolatunk? Mire ezt végiggondoljuk, tettünk egy fontos lépést az otthoni harmónia őrzéséért.
És persze, a már oly sokszor hangsúlyozott, biztonságérzet-növelő apró tevékenységek is sokat jelentenek: a napi rutin, a megszokott készülődési rend, a munka-pihenés szétválasztása most fontosabbak, mint valaha. A kapcsolattartás a beszűkült lehetőségek között, mindenkivel aki csak szóba jöhet, most jelentősebb, mint a korlátozások előtt.
Milyen támogatásra van ilyenkor legnagyobb szükségük a gyermekeknek, fiataloknak? Mikor kell mindenképpen szakemberhez fordulni, milyen jelekre figyeljenek oda most a szülők?
Gyermekeinknek még kevesebb megküzdési eszköz áll rendelkezésükre. Ha saját erőtartalékainkat összeszedve tudunk számukra higgadtságot, biztonságot sugározni, akkor valami nagyon fontosat adtunk nekik. Nem állandóan – ez nem lenne hiteles. Gyűjtsük össze és meséljük el nekik azokat a történeteinket, őseinkről, családunkról, magunkról, amelyekben nagy nehézségeket oldottunk meg mi, vagy valamely felmenőnk. Ez nekik mégoly annyira erőforrás lesz, mint nekünk. Az, hogy dédpapa hazajött a hadifogságból vagy haláltáborból, hogy nagyapa átvészelte a Kádár-rendszert, hogy apánk sikerrel váltott hivatást, hogy mi megküzdöttünk érvényesülésért, biztonságért és most egészségért, bíztató narratíva lesz mindannyiunk számára.
Intő jelek a szélsőséges reakciók: a váratlan, szokatlan hevességű indulatkitörések vagy a meglepő elcsendesedés, bezárkózás. Persze, ezek a kamaszkorban mind természetesek lehetnek – mi ismerjük gyermekünket, érezni fogjuk, mi az ami tőle szokatlan erejű indulat, bánat vagy kilátástalanság.
Szakemberként, tanárként, felelős felnőttként hogyan gondoskodhatunk a saját lelki egészségükről?
Úgy, hogy magunkra is vonatkoztatjuk mindazt, amit a ránk bízottaknak – klienseinknek, hallgatóinknak, barátainknak – mi tanácsolunk. Ha mi tesszük is, amit tudunk. Számomra fontos kapaszkodó a munka és pihenés, család idejének szétválasztása. Hétvégén nem válaszolok a levelekre, a munkaügyben érkező üzenetekre. Minden nap megteremtem az időt, hogy sétáljunk a természetben. Ha csak fél órát, az pont annyival több, mint a semmi.
Portrékép: Dobra-Zentay Zsuzsanna
