Interjú – Sebestyén Eszter, Felelős Felnőtt kampány

A #FelelősFelnőtt kampány kapcsán vele készült interjúban többek között azoknak a gyerekeknek és kamaszoknak a helyzetéről kérdeztük, akik a koronavírus-járvány miatt most még inkább kiszolgáltatottak bántalmazóiknak.

Kék Vonal: Ön mit tapasztal, hogyan változott meg a koronavírus-járvány hatására a szakemberhez fordulás lehetősége, gyakorisága, illetve általában a segítségkérés?

Sebestyén Eszter: A járvány óta szerintem még több embernek van szüksége pszichés támogatásra. Sokaknak erősödik a szorongása, sokan kerültek krízisbe, sokan nagyon nehezen viselik a bezártságot vagy a magányt. A családok összezárva élése miatt sokkal több a konfliktushelyzet mindenhol, és a családon belüli erőszak is jelentősen megnőtt. Viszont a fertőzésveszély miatt többen választják az online terápiát a személyes találkozó helyett.

Lehet-e online, otthonról konzultálni olyan problémákról, gondokról, amelyek sok esetben az otthoni légkörből környezetből fakadnak? Mi a helyzet a gyerekekkel, ők hogyan jutnak most szakember segítségéhez? 

Normális, hétköznapi konfliktusokról talán lehetséges otthoni környezetből is beszélni. Viszont egy bántalmazó közegben nem igazán. A bántalmazó családtag előszeretettel kontrollálja a környezetét, a társát, a gyerekeit, így ilyen esetekben nem hiszem, hogy lehetséges otthonról beszélni a problémákról. 

Ahhoz, hogy valaki egy pszichológusnál ki tudjon tárulkozni, alap, hogy ez egy intim beszélgetés lehessen, amit nem hall senki más. Olyan családokban, ahol a családtagok ezt megértik, tiszteletben tartják és támogatják, ott működhet az online beszélgetés. Viszont, ahol akár a gyereknek, akár a felnőttnek attól kell félnie, hogy hallgatják, amit mond, és ne adj isten, még büntetik is érte, ha beszélni mer az őt ért bántalmazásokról, ott az online terápia nem jelent megoldást sajnos. Még a szakembereknek is végig kell gondolni, hogy vállalnak-e ilyen eseteket, hiszen a terápia lényege a segítségnyújtás, hogy biztonságérzetet adjon. Viszont, ha veszélybe kerülhet valaki attól, hogy a bántalmazója hallja, ahogy róla beszél, az ő bánásmódjáról, és ezt megtorolhatja, az sajnos nem segítség egy bajban lévő embernek. 

Kamaszokkal lehet online terápiát is végezni, amennyiben mernek beszélni, és beszélhetnek félelem nélkül, mert támogató a közegük. Mivel a kisgyerek terápiák alapja nem a beszélgetés, hanem a játék, a rajz, a mese, és egyéb nonverbális kapcsolódási lehetőségek, ezért náluk viszont sokkal inkább szükséges, vagy elengedhetetlen a személyes találkozás a valódi terápiához. Amikor erre nincs lehetőség, akkor ők sokkal nehezebben juthatnak segítséghez.

Miért tartja fontosnak, hogy szakemberként megossza saját gyermekkori tapasztalatait a gyermekek bántalmazásáról? Kevesen beszélnek olyan nyíltan az emlékeikről, mint Ön – hogyan jutott el odáig, hogy ilyen bátran meg tudja fogalmazni nyilvánosan a múltban történteket? 

Rengeteg szó esik arról, hogy a gyógyulás ott kezdődik, ha az ember felismeri a sebzettségét, mer segítséget kérni, és mer beszélni a traumáiról, legalább egy embernek. Ha felismeri, hogy bántalmazottnak lenni nem szégyen, elkövetőnek lenni az. A bántalmazás, a gyerekkori bántalmazás pedig különösen épp azt éri el, hogy a gyerek szégyellje magát a felnőtt tetteiért. A gyerek elhiszi, hogy azért bántják, mert azt érdemli, elhiszi, hogy a hiba az ő készülékében van, hogy a szégyen az övé. És ez a szégyen észrevétlenül bekúszik a bőre alá, cipeli hosszú éveken vagy akár egy életen keresztül. 

Én magam is nagyon sokat írtam már ennek a lélektanáról. Viszont egy idő után elkezdtem hamisnak érezni, hogy míg arról írok, hogy a bántalmazás a bántalmazó szégyene, és hogy minden kimondott történet segít abban, hogy a bántalmazók ne érezzék azt a teljes nyugalmat, hogy a tetteik sosem fognak kiderülni, addig én magam is takargatom a saját történetem. Sokat írtam arról, hogy az erőszak mókuskereke attól nem áll le soha, hogy az erőszaktevők, vagy a bántalmazók elhitetik az áldozataikkal, hogy ők a felelősek, a hibásak az őket ért bántásért, így ők szégyellni fogják, nem mernek róla beszélni, ami pedig jelentősen megkönnyíti az elkövetők dolgát. Minél több történet marad titokban, annál több fog megtörténni. A bántalmazók könnyen hozzászoknak, hogy amit tettek, az nem fog kiderülni, így bátran bánthatnak tovább. 

Azért beszélek nyíltan, mert szeretném ezt a kört megtörni. Szeretném segíteni az áldozatokat abban, hogy elhiggyék: nincs szégyellnivalójuk, és hogy érezzék: nincsenek egyedül. Én is egy fantasztikus terapeuta segítségével jutottam el odáig, hogy szavakat találjak a régi érzéseimre, hogy levetkőzzem a szégyent, hogy fel merjem vállalni, hogy én is egy vagyok a bántalmazott gyerekek közül. Sokat tanultam a bántalmazásról, az abúzus lélektanáról, meg is tapasztaltam, és a feldolgozási folyamatot is. Azt éreztem, hogy van egy hézag. A szakirodalomban sokat lehet olvasni a bántalmazott ember vagy gyerek élményeiről, ezeknek a hatásairól, a tünetekről, de ehhez nem feltétlen férnek hozzá az áldozatok, főleg nem feltétlen közérthető formában. Úgy láttam, sokan nem látják az összefüggéseket a felnőttkori tüneteik, szorongásaik, működésmódjaik, kapcsolataik, esetleg a testi betegségeik és a gyerekkori élményeik között. És már sokszor az segíti a gyógyulást, ha erről is beszélünk, ha ezeket megérti egy bántalmazott ember, saját magához megértőbben tud fordulni, kevésbé hibáztatja magát. 

Szeretném, ha a bántalmazottak hangja egyre hangosabb lenne, és soha többé nem lehetne már elnyomni ezt a hangot. Szeretném, ha nem lenne tabu erről beszélni, hiszen a tabu mindig az erőszak mókuskerekét hajtja.

A Kék Vonal számára kiemelten fontos, hogy a bajba jutott gyermekek, fiatalok képesek legyenek a tapasztalataik, problémáik megosztására, hiszen mi ezáltal segíthetünk rajtuk. Ön hogyan motiválná őket arra, hogy kérjenek segítséget? Mivel bizonyíthatjuk nekik, hogy vannak olyan felnőttek, akik nem bántó, hanem segítő szándékkal fordulnak feléjük? 

Fiataloknak is nagyon sokat kell beszélni arról, hogy segítséget kérni nem szégyen, hogy ha a problémáikat megosztják megbízható emberekkel, akkor könnyebb lesz azokat elviselni, és segítséget kaphatnak azok megoldásában. Sajnos sokszor nem értik a felnőttek a gyerekek jelzéseit, segélykiáltásait, ezért sok megszégyenítésben lehet részük, ami pedig nehezíti őket abban, hogy segítséget kérjenek. 

Valójában a felnőtteket bíztatnám inkább arra, hogy forduljanak értőbb figyelemmel a gyerekek, fiatalok felé, hogy ne megszégyeníteni, hanem megérteni, együttérezni törekedjenek. Hogy amikor egy gyerek problémás viselkedését látják, akkor próbálják meg mögé képzelni azt a közeget, amiben ez a viselkedés értelmet nyer. Minél több felnőtt törekedne erre, minél több felnőtt próbálná megérteni a gyerekek jelzéseit, és hatékonyan reagálni arra, annál inkább mernének a fiatalok is segítséget kérni, és megbízni a felnőttekben. Most is van már sok ilyen felnőtt, egyre több, remélem, hogy minél több gyerek közelében érződik már ez a változás. Elég alapos szemléletváltásra van még szükség, de azt gondolom, talán egyre többen nyitottak erre, és ez bizalmat ébreszt a gyerekekben is.

Tapasztalataink szerint nagyon gyakran előfordul, hogy a tágabb környezet, a szomszédok, az ismerős családok sejtik, ha egy otthon falai között bántalmazás zajlik, de nehezen döntik el, beavatkozzanak-e és ha igen, hogyan tegyék. Ön mit üzenne nekik, különösen most, a pandémia alatt?

Sokszor írtam már erről, nagyon fontos lenne elérni, hogy a bántalmazást, a családon belüli erőszakot hasonlóan kezeljük, mint a közúti balesetet, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Minden felelős felnőtt dolga és kötelessége, hogy ha egy balesetet lát, akkor a balesetet elszenvedett ember segítségére keljen, amit tud, megtegyen, és értesítse a mentőket. Ha annak vagyunk szemtanúi, hogy egy gyerek bajban van, ugyanilyen kötelességünk, hogy megpróbáljunk segíteni, vagy segítséget kérni számára. 

Természetesen nehezíti a dolgot, hogy a családon belüli erőszak szemtanúk nélkül zajlik jellemzően. Viszont a gyerekeken, az áldozatokon általában látszik, ha terrorban vagy félelemben élnek. Rengeteg esetben nem tudja a környezet, hogy pontosan mi zajlik a zárt ajtókon belül, de azt tudják és látják, hogy valaki bajban van. Ilyenkor nem feladata a felnőttnek, hogy bizonyítson és beigazolja a gyanúját, hogy a gyereket bántják, az viszont igen, hogy a gyerekre figyeljen, és jelezze a gyanúját a hivatalos szervek fele. Azonkívül, hogy így segítséget kaphat a gyerek, jelentős visszatartó erővel bírhat a bántalmazó, elkövető felé, hogy vannak, akik rajtuk tartják a szemüket. A gyereknek vagy az áldozatnak pedig rengeteget jelent megtapasztalnia, hogy valaki figyel rá, hogy valaki védi, mert ezzel mind azt az üzenetet kapja, hogy ő nem érdemel bántást. Ami pedig óriási segítség lehet az önhibáztató lelki folyamatok beindulásának megakadályozásában, az önértékelés pusztításában. Az áldozattal tudatni kell, hogy nem érdemel bántást, ezzel is növeljük az esélyét annak, hogy minél hamarabb szabadulni tudjon a mérgező kapcsolatból, és csökkentjük a lelki sérülés súlyát, csillapítjuk a fájdalmat.

Kampányunkkal nemcsak a szülőkhöz, hanem minden felelős felnőtthöz szeretnénk szólni. Ön hogyan definiálná a felelős felnőttet a gyermekek nézőpontjából?

Felelős felnőtt az, aki felelősséget vállal a gyerekért. Nemcsak a saját gyerekeiért, hanem bármilyen gyerekért, aki a környezetében van, akiről sejti vagy tudja, hogy bajban van. Olyan gyerekért is, akit ugyan nem ismer, de szemtanúja az ő terrorizálásának. Felelős felnőtt az, aki tudja, hogy egy gyerek mindig minden körülmények között kiszolgáltatott, és segítség nélkül nem tud szabadulni egy számára mérgező közegből, egy őt bántalmazó felnőtt hálójából vagy fogságából, ezért a segítségére siet. Felelős felnőtt az, aki ha tudomása van egy gyerek testi vagy lelki terrorizálásáról, kortárs zaklatásról vagy szexuális bántalmazásról, soha nem néz félre, hanem cselekszik. Akkor is, ha az elkövető a szomszédja, az ismerőse, a rokona, akkor is, ha ezzel kellemetlen helyzetbe kerül, vagy konfliktust kell felvállalnia.

Szakemberként, szülőként, felelős felnőttként mit tehetünk a gyermekek és fiatalok mentális egészségéért ebben a nehéz időszakban?

Minden felnőttre egyaránt igaz, hogy a legtöbbet azzal tehet a gyerekek és fiatalok lelki egészségéért, ha tekintettel van a mostani körülményekre, arra, hogy ez milyen nehéz a gyerekeknek is, és kamaszoknak is. Ha nem várják el tőlük, hogy ugyanúgy viselkedjenek, érezzenek, teljesítsenek, mint a járvány előtt. Ha most a teljesítményt (amit amúgy is sokan még mindig túl komolyan vesznek) háttérbe szorítják, és sokkal többet kérdeznek, beszélgetnek a gyerekekkel, hogy legyen kivel megosztaniuk az érzéseiket, félelmeiket, mert azzal már enyhülnek, ha megértésre találnak.