Interjú Szimon Petrával a gyászfeldolgozásról

Hivatása egyik hozzá legközelebb álló területe: az ember halál iránti attitűdjének formálása és a haláltudatosság kérdése. Szakterülete az általános-, valamint prenatális és perinatális gyász- és veszteségfeldolgozás, emellett a mesterséges megtermékenyítési folyamatban lévők támogatása.

A szakember az öngyilkosságot követő gyászfeldolgozásról, a veszteségről való kommunikációról és prevenciós lehetőségekről mesélt nekünk, továbbá arról is megkérdeztük, hogy szülőként, aggódó felnőttként mikor és hova érdemes fordulni segítségért.

Kék Vonal: Kérem, meséljen röviden magáról, és arról, hogy miért választotta azt a szakmát/szakterületet, amelyben jelenleg dolgozik. Mi az Ön számára legizgalmasabb/legfontosabb terület jelenleg?

Szimon Petra: Közgazdászként 13 évet töltöttem multinacionális környezetben HR felsővezetőként, amely munka során is már az emberi kapcsolatok voltak a középpontban. Első gyermekem mellett mentálhigiénésszakember-, majd pszichológiaképzésen bővítettem a segítői ismereteimet, és kezdtem el a közvetlen segítői hivatásomat. A mentálhigiénés-képzésem alatt jött a lehetőség, hogy a Napfogyatkozás Egyesületnél elvégezzem a gyászcsoport vezetői tanfolyamot, és mivel életem során számos alkalommal tapasztaltam, hogy könnyedén és nyitottan beszélek és foglalkozom a halál és elmúlás témájával, elhívást éreztem, hogy önkéntesként gyászolóknak nyújtsak segítséget gyászcsoportok facilitálásával. Ezen belül is a pre- és perinatális veszteségek téma hívott, amely azóta is egyik fő szakmai területem. Ennek hátterében az önismereti munka során feltárt transzgenerációs veszteségeim állhatnak – fontos mérföldkőnek tartom, hogy tudatosan foglalkoztam ezen családi veszteségeinkkel. 

Egyéni és csoportos gyászkísérői munkám mellett 2014 óta tartom a Napfogyatkozás Egyesületnél a Támasznyújtás pre- és perinatális veszteség esetén továbbképzést egészségügyi dolgozók és segítő foglalkozásúak részére, amely hangsúlyt fektet a veszteséget megélt családok mellett a segítői oldal támogatásának kérdéskörére is. 

Másik szívügyem az ember halál iránti attitűdjének formálása, a haláltudatosság kérdése. Ebben a témában ötvözöm eddigi célirányos kutatásaim eredményét a gyakorlattal – fontosnak tartom a halálról, az emberi mulandóság körüli témákról való nyílt, tabumentes beszélgetéseket, így 2015 óta tartok Halál Kávéház-alkalmakat, valamint egzisztenciális kérdések mentén önismereti programokat biztosítottunk a PeKa Műhely-projekt keretén belül. Ezen felül orvosoknak, szakdolgozóknak és pszichológus hallgatóknak tartunk a témában továbbképzéseket, amely véleményem szerint kiemelt figyelmet érdemel minden segítő szakmában dolgozó számára.

Az aktuális, doktori kutatási fókuszom a Covid19 hatása az egyén halál iránti attitűdjére és annak összefüggéseire az élet értelmének megélésével és a megküzdéssel. Ez a téma szintén a gyakorlati munkám során tapasztaltak alapján kezdett el foglalkoztatni.

Röviden: küldetésem tabumentesen ránézni és beszélni a halálról, ez átitatja munkám minden területét.

Már Magyarországon is sok szervezet hívja fel a figyelmet az öngyilkosságmegelőzésre és az Öngyilkosság Megelőzés Világnapjára, amelyet minden év szeptember 10-én tartanak. Ez a világnap a Kék Vonal életében is aktívan jelen van, hiszen munkánk során nap mint nap találkozunk olyan fiatalokkal, akiknek öngyilkossági gondolatai vannak. Az Ön számára mit jelent ez a világnap, a munkája során, hogy találkozik/találkozik-e ezzel a témával?

Munkám során három aspektusban találkozom a témával:

Leginkább gyászolókkal foglalkozom. A gyászmunka során egy-egy összetettebb gyász hátterében előkerül a családban befejezett öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet, annak sokszor generációkon keresztül cipelt terhe. Van, amikor a kilátástalannak tűnő helyzetben a gyászolóban magában is felmerül az önnön élet elvetésének gondolata, mint a kínzó fájdalom enyhítéseként kézenfekvő megoldás. Eme két találkozási ponttól egyrészt jóval elméletibb síkon, de a társadalmi megítélés, hozzáállás változtatása szempontjából annál gyakorlatiasabban a Halál Kávéház halálról, elmúlásról folytatott, mindenki számára elérhető nyílt beszélgetései során nem egyszer kerül az öngyilkosság témája a fókuszba. Ennek érdekessége, és úgy vélem, egyben társadalmi jelentősége is, hogy egy-egy ilyen beszélgetésen előkerülnek a társadalomban tetten érhető téves hiedelmek („Ne beszéljünk róla, mert akkor ötletet adunk…”), a megbélyegzés jelensége, illetve a közvetlen környezet, a család és barátok megtartó szerepe, lehetősége ebben a kiélezett krízishelyzetben. Arra is rámutat, ha beszélünk róla, és nem elfordítjuk a tekintetünket, nem ítélkezünk, akkor már másképp, más minőségben tudunk szükség esetén jelen lenni egy rászoruló társunk mellett, akár úgy, hogy felismerjük, baj van.

Hogyan lehet segíteni egy olyan személy gyászfeldolgozását, aki öngyilkosság következtében vesztette el az egyik szerettét?

A gyászfeldolgozás kísérése alapvetően ugyanazt az attitűdöt, jelenlétet igényli, mint bármilyen más gyász esetében – ráhangolódva az érintett egyéni gyászára kísérem a gyász folyamatát, szakemberként megfelelő ritmusban és adott szituációhoz, állapothoz igazítottan pszichoedukációt is biztosítva. Fontos mindig figyelni és felismerni, amikor egy nehezített, összetett gyász esetében – amely pl. öngyilkosság következtében elveszített hozzátartozó, szeretett személy halálát követően előfordulhat – mikor van szükség társszakma bevonására, pl. depresszív tünetek esetén klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez irányítani a klienst, erős rapport esetén fenntartva a segítő kapcsolatot, de együttműködni az egészségügyi vonallal. 

Mitől más a gyászfeldolgozás öngyilkosság után, és ez hogyan hat a segítőre, kell-e „másképpen” segíteni? 

Az öngyilkosságot követő gyászfeldolgozás kísérése során csakúgy, mint minden segítői helyzetben, fontos a saját attitűd fel- és elismerése, azaz, hogy mit is gondolok az öngyilkosságról valójában. Ha akár egészen elhalkulva is, de ítélkezés van bennem, együtt ragadunk benne a folyamatban a klienssel, saját attitűdöm visszaveti az ő gyász folyamatát, amely viszont kihat a környezete mentális egészségére is – és itt akkor gondoljunk a gyerekekre is. 

Nagyon erős ambivalens érzelmek jellemzik legtöbb esetben ezen gyászt: a hiány és szeretet, fájdalom mellett megjelenő harag, düh és félelem (öngyilkossági kísérlet esetén az újabb kísérlettől; megtörténik-e ez mással is a családban?) intenzívebben lehet jelen, melyek kéz a kézben járnak a bűntudattal egyrészt a saját terhelő érzések, valamint a történtek felett – mit lehetett volna másképp csinálni, hol a felelősségem? 

Az önsértést/öngyilkossági kísérletet elkövető személyek esetében, az őket ért trauma után bekövetkezhet pozitív változás/poszttraumás növekedés? Az önsértés/öngyilkossági kísérlet jelenthet egy fordulópontot az életükben?

Mint minden határhelyzet, az öngyilkossági krízist is követheti adaptív megküzdéssel, megfelelő segítséggel a posztraumás növekedés, a személyiség fejlődése. 

Ön szerint milyen eszközök, prevenciós programok segítségével lehetne megismertetni ezt a témát a fiatalokkal és környezetükkel?

Ismertető füzetek nem csak az öngyilkosságról, de mentális zavarokról, mint a depresszió tabuk nélkül, elérhető online YouTube kisfilmek biztosítása, melyekkel a nemzetközi gyakorlatban találkozhatunk. Történetek, melyek a krízis felé sodródás felismerését elősegítik, és példák az öngyilkosság utáni változásokról, lehetőségekről, akik a kilátástalanságból megtalálták az élet értelmét, sikeresen megküzdöttek a nehéz élethelyzettel. És beszélgetni, beszélni minderről – az öngyilkosság kérdése mentén lelki zavarokról, a depresszióról, a szerhasználat veszélyeiről. Az öngyilkossághoz vezető út hátterében sok esetben állnak olyan témák, melyeket még mindig tabu vesz körül, az érintettek pedig stigmát kapnak. Szükség lenne több olyan fórum biztosítására, ahol tabuk nélkül lehet beszélni a jelenségről, és nyitottan lehet kérdéseket feltenni. Gyakran az öngyilkosságban elhunyt szerettét gyászoló is izolálódik. Stigma helyett tájékoztatás, kérdések feltétele és megválaszolása, megértés és segítő háló biztosítása szükséges. 

Abban az esetben, ha egy családban előfordul öngyilkosság, akkor ennek tényét hogyan közöljük a család legkisebb, legfiatalabb tagjaival (gyermekekkel, kamaszokkal)? Mikről és hogyan érdemes beszélni velük?

Gyermekkel minden korban az ő érettségi szintjének megfelelően, egyszerűen fogalmazva, nyitottan és a felmerülő kérdéseire hiteles válaszra készen beszéljünk – ráhangolódva, empatikusan.  Nyugodt környezetet, alkalmat biztosítsunk a beszélgetéshez. Mielőtt erre sor kerül, azonosítsuk saját érzéseinket, állapotunkat, mert az kihatással van a gyermekére is – ha én nem tudok beszélni a témáról, nem tudok megfelelően kapcsolódni az ő kérdéseihez, kételyeihez sem. Kérdések feltevésével (mit tud arról, ami történt – lehet, hogy elkapott beszélgetésfoszlányokat már mástól –, mire emlékszik, mi történt, mit gondol?) lehet kapcsolódni hozzá, és ez segít abban is, hogy annyi információt adjunk a gyermeknek, amennyit elbír. Ő irányíthassa a beszélgetés mélységét, ütemét. Fontos elmondani, mi történt az ő „nyelvén” (pl. „Apa nagyon szomorú volt, és megsértette magát.”).  A sokszor fellépő szégyent, bűntudatot, önhibáztatást már az elején érintsük, nyomatékosítva, hogy ez nem az ő hibája. Bátorítsuk az érzelmek kifejezésére, amely nem mindig szavakon keresztül tud megvalósulni. Életkoronként változó, hogy játék vagy egyéb kifejező eszközök (pl. rajz) azok, amelyeken keresztül ez megtörténik. Fogadjuk el, ha éppen nem tud vagy nincs kedve beszélni róla amellett, hogy biztosítjuk arról, hogy bármikor elérhetőek vagyunk számára. A szeretetteljes jelenlét, ölelés, több közös idő a gyermek napi rutinjának rugalmas biztosítása mellett biztonságot jelent, megtartó erő. És nem utolsó sorban: saját magam is kérjek segítséget egyben felvállalva a gyermek előtt, hogy ez nekem is szomorú, nehéz (egy támogató barát, mentálhigiénés segítő, lelkész stb.), ez a gyermeknek is megnyugtató, a felnőtt hiteles jelenlétével pedig mintát kap, hogy az érzelmeket meg lehet élni. 

Nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a felnőtt, a segítő saját halál iránti attitűdje, a még meglévő és társadalmi szinten tetten érhető tabukról való gondolkodása, hiedelmei és saját félelmei mind befolyásolják a minőséget, amellyel jelen tud lenni egy halállal kapcsolatos krízisben a gyermek mellett. Így fontos saját magunkban is „rendet tenni”, magunk mellé is segítséget-támaszt kérni, ha nehézségbe ütközünk a témát illetően. Nem szégyen, és a segítség kérése, a fejlődés lehetőséget nyit meg mind az öngyilkosság felé sodródó, mind az érintett hozzátartozók támogatása tekintetében. 

Melyek azok a jelek, amelyekre mindenképpen felhívná a szülők/tanárok/szakemberek/fiatalok figyelmét azzal kapcsolatban, hogy mikor érdemes pszichológushoz vagy más szakemberhez fordulni segítségért?

Nem biztos, hogy a gyermek ki tudja fejezni szavakkal érzéseit, kérdéseit, aggodalmait. A viselkedésében bekövetkezett bármilyen változás, intenzív kilengések figyelmet érdemelnek. A kisebb gyermek jobban keresi újra a szülő közelségét, „bújósabb”, fél esetleg egyedül lenni a sötétben újra, míg kamaszkorban lehet, hogy visszahúzódóbbá válik – ezek mind teljesen szokásos reakciók az érzelmi kihívásra. Korábbi életkornak megfelelő viselkedés megjelenése is előfordulhat (ujjszopás, bepisilés), ami érzelmi lereagálás. Kiskamasznál, kamasznál zárkózottság, látszólagos közömbösség, vagy éppen a felnőtt számára a helyzetnek „nem megfelelő” nevetgélés is gyakori. Vannak viszont olyan jelek, amelyek mindenképpen szakember bevonását igénylik (bár hangsúlyozom, családban történt öngyilkosság esetében a szakemberrel történő konzultáció tünetektől függetlenül javasolt): regresszív viselkedés tartós fennmaradása; erőteljes visszahúzódás; akár a napi rutin tevékenységeket sem tudja megoldani (nagyobbaknál iskolai feladatokban is megakadás); gyakori sírás; „halálvágyó” vagy önsértés végrehajtására utaló vagy mások irányában kifejezett agresszív kijelentések, gondolatok, viselkedés; alvás- és evési szokások megváltozása; kamaszoknál kockázatkereső viselkedés (alkohol, drog, veszélyes vezetés stb.). 

A gyermekkel a kapcsolat teremtése, az elérhetőségünk biztosítása, kérdések feltevésére való bátorítása odaforduló, szeretetteljes jelenléttel minden korban alappillérei a támasznak, ami nyújtandó számára.

Hová fordulhatnak azok a szülők, akik szeretnének segítséget kérni a gyerekeiknek/diákjaiknak/stb.?

Iskolapszichológushoz, a lakcím szerint, vagy területileg illetékes családsegítő és gyermekjóléti szolgálatokhoz illetve a bejelentett lakcímhez, vagy a tartózkodási helyhez legközelebbi kórház gyermek -és ifjúságpszichiátriai osztályához, nevelési tanácsadókhoz, pszichológiai és pszichiátriai magánrendelések szakembereihez, vagy akár az olyan szervezetekhez mint a Vadaskert Alapítvány, a Napfogyatkozás Egyesület gyászfeldolgozó csoportjai. (A Kék Vonal is tud segíteni a megfelelő szakember vagy intézmény megkeresésében. 😊)

Olvasmányként kitűnő rálátást biztosít a gyermekek gyászára, és sok egyéb hasznos cikk mellett elérhető a Kharón Thanatológiai Szemle online forráson: Simkó Csaba (2009): Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant? Tájékoztató pedagógusoknak és szülőknek a gyászoló gyermek segítéséhez.

A Napfogyatkozás Egyesület gyermekek gyászfeldolgozását segítő komplex programjáról itt lehet többet olvasni. 

Elérhetőségek:

Szimon Petra pszichológus, mentálhigiénés szakember, gyászkísérő 

Honlap: www.szimonpetra.hu

A portréképet készítette: Merényi Szabolcs

Felhívás! 

A Semmelweis Egyetem Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola programjának keretében folytatott aktuális kutatás szervesen kapcsolódik a halál-és a gyász témákhoz. A kutatás nagyban hozzájárul a mentális egészségvédelem területén tervezett további programok és projektek megvalósulásához, amelyek az egyén és a társadalom mentális jólléte érdekében, illetve a Covid-19 és egyéb veszteségekkel való sikeres megküzdésben nyújtanak segítséget a mindennapokban, így kitöltése társadalmi szempontból is nagyon értékes.

Kérjük segítse szakértőnk munkáját! A kérdőív ezen a linken érheő el.

Köszönjük, ha figyelmet és időt szentel rá!