Tari Annamária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus, számos sikerkönyv szerzője. Évek óta témája a cyberbullying jelentése és formái. Valamint kiemelten foglalkozik az online világ, a média és a fogyasztói társadalom személyiségre gyakorolt hatásaival. Azok közé az elhivatott kutatók közé tartozik, akik időt, energiát nem sajnálva, a laikus nagyközönség számára is igyekeznek átadni tudásukat. Többek között neki köszönhetjük, hogy „lélektani szótárunkba” bekerült az érzelmi inkontinencia, a hiperkonnektivitás, a beautizmus vagy épp az online személyiség fogalma és helyes értelmezése.
Interjúnk célja az online bántalmazás (cyberbullying) témájának a körüljárása, valamint a fiatalokat körülvevő online környezet mélyebb megismerése.
Kék Vonal: Az elmúlt évek során számos előadást tartott országszerte, és ismertette meg szülőkkel, pedagógusokkal a serdülők és a fiatal felnőttek világát, és ezzel együtt az online világ személyiségre gyakorolt hatását. Mondhatjuk azt, hogy ez egyfajta misszió? Miért tartja fontosnak ezeket a témákat?
Tari Annamária: Mindennél fontosabbnak tartom az információk átadását, mert olyan változások történtek az utóbbi két évtizedben, amelyekre nem számítottunk. A közösségi média, a kezelhetetlen mennyiségű információ, a hiperkonnektivitás (sosem kell egyedül lennem) által elkerülhető szeparációs szorongás és kezelésének elsajátítása mind olyan tényező, amely egy személyiség érzelmi működését is megváltoztatja. A XXI. században az Én érését komolyan befolyásolja a gyorsaság trendje és az, hogy az információtechnológia rászoktat az azonnaliság könnyű átélésére, ami azonban egy hatalmas csapda. Tudjuk, hogy az életben pont ennek ellenkezőjét kell lassan elfogadni, a lassítást, a megfontolást, a döntéshozatal és autonómia fejlődésének mentén. A serdülők és tinédzserek most egy olyan világban élnek, ahol a folyamatos kapcsolattartás – lévén texting vagy fotó alapú – nem szolgál az empátia és az érzelmi intelligencia fejlesztéséhez. A beszélgetéseik, melyekre a kapcsolódás vágya miatt oly nagy szükségük van, egyre kevesebb face to face interakciót tartalmaznak, holott ez lenne az a terep, ahol valódi visszatükröződést élhetnek át, ami az Én érését, a magabiztosság, az önértékelés és önbizalom alapját szolgálná. Ennek a visszatükrözésnek a hiányában törvényszerűvé válik, hogy önmagukat is kevésbé értik.
Előadásaiban többször megjelenik a bántalmazás (bullying) és azon belül is az online bántalmazás, avagy a cyberbullying témaköre. Nagy körvonalakban hogyan határozhatjuk meg ezt a jelenséget? Mik azok a legfontosabb jellemzők, amelyekről egy szülőnek tudnia kell?
Ma már az online bántalmazásnak (cyberbullying) több fajtáját leírták a kutatók, amely az elektronikus kommunikációs technológiák használatát jelenti, olyan, egy másik személy ellen irányuló szándékos, ismételt, vagy sokak ellen (széles körben) kifejtett magatartást, amelynek eleme a kegyetlenség és az érzelmi terror. Az áldozat megközelítőleg csak az esetek felében tudja, hogy ki az elkövető. A személytelen kommunikáció során az elkövetőnek nem kell vállalnia az „arcát”, hiszen az áldozat közvetlenül nem látja és nem hallja őt, ezért az elkövető agresszív, támadó magatartásának nem állják útját a személyes kommunikáció során működő gátlások. Az elektronikus kommunikáció során a felek nem mindig képesek szavaik vagy tetteik (negatív, támadó) hatását felmérni, hiszen a célszemély nem látható, és az elkövető maga is láthatatlan. Ez növeli a támadó viselkedés kockázatát.
Néhány fajtájuk különösen veszélyes a serdülőkre, mint a támadás-sorozat (harrassment), amely bántó, igaztalan üzenetek küldése online, vagy a befeketítés (denigration), amely komoly szorongásforrás számukra, mikor kegyetlen, a hírnév rontására alkalmas pletykákat posztolnak ki róluk. A legfőbb félelem kamaszkorban – és egyben a csoportnorma intenzív követésére sarkalló motiváció – a kiközösítés (exclusion) az online közösségből. És létezik az életkortól függetlenül nagyon ijesztő online fenyegetés (cyberthreats), ami olyan közvetlen fenyegetés vagy nyugtalanító kijelentés, melyből látszik, hogy a küldő érzelmileg instabil: azt fontolgatja, hogy másban vagy önmagában kárt tesz.
Hasonlóan veszélyes a bosszúpornó, amelyről talán gyakrabban is olvashatunk a médiában. Ez a fogalom azt a tevékenységet jelenti, amikor valaki rávesz valakit arra, hogy készítsen magáról erotikus fotót, vagy engedje meg, hogy készüljön róla, majd ezt az érintett személy beleegyezése nélkül megosztja az interneten azzal a céllal, hogy szégyent hozzon rá, vagy a megosztással népszerűségre tegyen szert. Az elkövetőnek nem számít, hogy az áldozat milyen érzelmeket él át, az sem, hogy ez a cselekedet hogyan hat az életére. Az a kíméletlenség, amelyet ilyenkor az áldozat átél az elkövetőtől, olyan mértékű szorongásokat indíthat el benne, amelyek akár önveszélyes mederbe is terelhetik a gondolatait.
Néhány évvel ezelőtt egy kutatás arról tájékoztatott bennünket, hogy a 13-15 éves korosztályban minden harmadik diákkal előfordult, hogy zaklatták az iskolában. Ön szerint ez a tendencia – mondjuk az elmúlt 20 évet tekintve – növekedett, vagy csak arról lenne szó, hogy a vizsgálatok gyarapodtak, és a statisztikai adatok lettek hozzáférhetőbbek? Miért van az, hogy a cyberbullying-ot sokszor durvábbnak élik meg a fiatalok az „egyszerű” iskolai zaklatásnál?
Az online zaklatás esetén egy kamasznak az a legnehezebben elviselhető tényező, ha a zaklatója egy olyan személy, iskola- vagy osztálytárs, akit ismer. Ennek az agressziónak az érzékelése azért sokkal szorongáskeltőbb, mert azt mutatja, hogy a valóságban működőnek hitt kortárskapcsolatokban sem lehet bízni. Egy fiatal ilyenkor azt éli át, hogy a világa, amelyről azt hitte, hogy ismeri, tótágast áll. Ha valakinek az ismerőséből lesz ellenség, az mélyebben megrendíti, mint ha egy idegen támadását érzékeli. Amikor a saját realitásunk mond csődöt, amikor azok az emberek, akikről hittünk valamit, hirtelen agresszorokká válnak, azt még egy felnőtt is nehezen kezelné, nemhogy egy kamasz vagy tinédzser. Minden megkérdőjeleződhet ilyenkor, a saját személyiségét, az értékeit, a tulajdonságait – ez törvényszerű érzelmi reakció. Azonban a személyiségfejlődés ezen szakaszaiban még nincs akkora énereje senkinek, hogy ennek ellent tudna állni.
Az információs kor az internet lehetőségeivel egyedülálló világot hozott létre, ahol bárki megszabadulhat a morális kontrolltól, amely a valóságban egyébként gátolhatná a viselkedést. Az erkölcs alóli felszabadulás egy olyan érzelmi folyamat, melyben az egyén képes hatástalanítani belső gátjait, elszakad tőlük, ami képessé teszi őt a zaklatásra. Az online térben a vizuális jelek hiányoznak (nem látjuk a másik érzelmi állapotát), és a távolság elnyomja a bűntudat és szégyen érzését, még akkor is, ha az áldozat két sorral ül hátrébb az osztályban.
Manapság gyakran a bullying (zaklatás) is a szórakozás része lesz, ami főleg a gyermek- és kamaszkori személyiségfejlődés folyamán mintegy beépíti a magatartási szcénába a „megengedett, vagyis az online csoportnorma által legalizált” agressziót. A legfőbb félelme a kutatóknak, hogy a képernyő annyira dehumanizálja az áldozatot, hogy a zaklatónak nem kell elnyomnia semmilyen morális érzelmet, mert ezen értékei már eleve hiányosan/elégtelenül fejlődnek. Az online felület tehát befolyásoló tényező, mert olyan projektív felületet kínál, amelyen a tudattalan érzelmek és fantáziák, vágyak és motivációk lecsapódhatnak. Ha nincs felnőtt a közelben, aki ezt az érzelmi folyamatot kontrollálhatná, befékezhetné vagy megmagyarázhatná, értelemszerűen megindul a „láttatás”. És ebben az érzelmi folyamatban súlytalanná válnak azok a morális gátak, amelyre a szülők szeretnek úgy gondolni, hogy gyereküknek biztosan megvannak, mert a családban léteznek.
Hogyan függ össze az okostelefonhasználat a cyberbullyinggal?
Kamaszkorban az elutasítástól való szorongás és a kötődési problémák, az érzelmi apparátus kiegyensúlyozatlan működése, a negatív énkép és a depresszióra való hajlam mind összefüggést mutatnak. Ennek azért van jelentősége, mert a kamaszok/tinédzserek jóval nagyobb mennyiségű kapcsolatban létezve, jóval nagyobb tömegű információval övezve, jóval nagyobb mértékű érzelmi üzenetet is kapnak, mint múlt századi társaik. Nem gondolhatjuk azt, hogy az internetes létezésük, az online személyiségük intakt (érintetlen) maradhat egy olyan térben, ahol többnyire védtelenek, vagyis szülői vagy felnőtt támogatás nélkül kóborolnak. Ez viszont azt is jelenti, hogy ennek a megnövekedett érzelmi hatásnak következményei vannak.
És a közösségi média felülete a fiatal generációknak jóval fontosabb, mint azt a felnőttek gondolnák. De az online státusz fenntartása, a jelenlét és a csoportszerep megőrzése sokkal szorongáskeltőbb olykor, mint azt ebben az életkorban várnánk. Akinek gyengébb az énereje, és nincs támogató szülő a háttérben, akivel őszintén tud beszélni ezekről a problémákról, akkor a kamasz elnémul, és önállóan intézi online életét.
Amikor valaki a cyberbullying áldozatává válik, sokszor a szégyen miatt nem meri megosztani a környezetével és a potenciális segítő személyekkel a problémáját. Hogyan tudunk felnőttként/szülőként „résen lenni”? Milyen jelekre figyeljünk?
Minden szülő ismeri a gyerekét, tehát a jelek leginkább a megszokottól eltérő viselkedés, az érzelmi hullámzás, a magány keresése, az indulatkitörések lehetnek. Ha valakinek például beszédes a gyereke, de egy ideje csak eltűnik a szobájában, nem válaszol kérdésekre, és láthatólag bezárkózik, akkor mindenképpen meg kell próbálni leülni vele beszélni arról, mi nyomasztja.
De egy szülő akkor tud igazán segíteni, ha megérti, mennyire komoly érzelmi préshelyzet alakulhat ki gyerekének az online térben, annak ellenére, hogy a realitásban látszólag kiegyensúlyozott és jókedvűen éli az életét. A közösségi média felületein valójában védtelenek egymással szemben, akkor is, ha egy félórája váltak el osztálytársként. Bármikor érheti őket ijesztő meglepetés, hogy pár óra múltán belekeverednek egy olyan érzelmi folyamatba, amelyet egyetlen felnőtt sem lát, és nem kontrollál. Ez csak akkor megelőzhető, ha a szülők úgy kommunikálnak otthon, hogy legalább hetente két alkalommal beszélgetnek az internetről, az ott átélt élményekről. Az ilyen családokban jóval hamarabb elárulja a kiskamasz és tinédzser is, hogy milyen zaklatásnak volt kitéve. Ha attól kell félnie, hogy őszinteségét majd az okostelefon elvétele vagy az internetelérés letiltása követi, akkor kevésbé lesz szókimondó, mert meg akarja tartani az online státuszát.
Érdemes előre felkészülni az online zaklatásra, vagyis már kiskamaszkorban kell beszélni erről a gyerekekkel, mutatni nekik példákat és főleg sokat beszélni arról, hogyan válik meghatározóvá az agresszió ezekben az online kommunikációs helyzetekben.
A szülőknek is tájékozottnak kell lennie, vagyis nekik sem árt, ha időnként ebben a témában olvasnak és kutatnak a neten. Általában azt szoktuk gondolni, hogy a rossz történetek mindig mások történetei, de ez a biztonságot adó hiedelem sokszor gátló tényező lehet a családi kommunikációban. A „mi gyerekünk sosem csinálna ilyet, és sosem történhet vele ilyesmi” attitűdöt nem szabad fenntartani. A realitás ma már megváltozott és a megelőzés lett a legfontosabb védelmi eszköz. Egyre több kutatás zajlik arról, hogy mit csinál egy tizenéves az online térben. A közösségi oldalakon össze vannak zárva egy csoportban, amelyről azt hiszik, a legnagyobb szabadság, közben pedig elveszítenek egy nagyon fontos dolgot, a felhőtlen gyermekkort. Senki nem lehet elég naprakész, elég gyors, elég menő; ez egy olyan verseny, amelyben valójában folyamatos összehasonlítgatás, rivalizáció és aztán alkalmatlanságérzés és szorongás váltják egymást. Nagyon sok kamasz és tinédzser válik kiszolgáltatottá, mikor az internetes zaklatással (cyberbullying) találkozik, és csak minden tizedik esetben fordulnak felnőtt segítséghez. Ez komoly figyelmeztetés a szülőknek, mert arról szól, hogy kilenc alkalommal nem volt senki, aki segítséget nyújthatott volna anélkül, hogy példabeszédeket mondjon vagy leszidjon, ráadásul úgy, hogy nem ismeri jól azt a világot, ahol előfordulhat, hogy a gyereke mindennap a túlélésért harcol.
Ön szerint milyen formában/csatornákon lehet felhívni a szülők figyelmét, és tájékoztatni őket erről a témáról?
Ez a kérdés nagyon sokszor felmerül annak ellenére, hogy ma már sok olyan felület van, mint az UNICEF, a SaferInternet, a Hintalovon Alapítvány, ahol valódi szakemberek sorait lehet olvasni. Nemrég egy beszélgetésben fiatal szülők panaszkodtak arra, hogy már túl sok a vészharangot kongató cikk, és már nincs kedvük/nem merik megnyitni a címsorokat. A kérdésemre, hogy hol van ez a rengeteg cikk, elmondták, hogy a Facebook-felületükön. Azonban valójában nem az ismerőseink által körbeküldött ilyen-olyan minőségű cikkeket kellene olvasni, hanem a valóban fontosakat. Ehhez pedig nem a filterbuborékunkat kellene használni (az ismerősök által felkínált tartalmak az üzenőfalakon), hanem a saját keresésünket.
Általában a tinédzserkorúak esetében szoktunk a cyberbullying témájáról beszélni. De vajon mi a helyzet a felnőttekkel (pl. fiatal felnőttek, egyetemisták, munkahelyi szervezetek)? A felnőttek korosztályában, esetleg a munka világában is előfordul online bántalmazás?
Már a felnőttek világában is látszik az online világban mutatkozó magatartási jegyek változása, gondoljunk csak a trollkodásra, a kommentcunamikra és a munkahelyi mobbingra.
A felnőtteknél is igaz, hogy a gyűlölködő sorok írói – bár képzeletünkben igazi pszichothriller szereplőkként ábrázolódnak – a valódi életükben abszolút nyugodt, barátságos (vagy annak látszó), jóval kulturáltabb emberek lehetnek. Élnek egy lehetőséggel, és ez az online tér tudattalan érzelmeket projektáló tulajdonsága. Bármit le lehet írni, nincsenek fékek. Mindez azért történhet meg, mert a gép előtt már percek múltán az online személyiségünkkel ülünk, amely ugyan nagy vonalakban hasonlíthat az offline-ra, de jóval impulzívabb, türelmetlenebb, indulatosabb érzelmi munkamódot takar. Az önkontroll felnőtteknél is percek alatt oldódik, és az erre az érzelmi élményre vágyó ember szabadon írja le válogatás és impulzuskontroll nélkül, ami az eszébe jut.
A felnőttek is küldözgetnek magukról olyan fotókat, melyeknél fennáll a veszélye annak, hogy a bullying áldozataivá válnak, és sokszor írnak le olyasmit, amit egyébként a valóságban azért nem így fogalmaznának.
Ha már az „idősebb” generációnál tartunk, úgy tudom, nemrég fejeztek be egy nagymintás kutatást az Y és a Z generációk érzelmi életéről. Néhány szóban esetleg mesélne az eredményekről?
Amikor befejeztük a kutatási eredmények értékelését, be kell vallanom, jobbat, pontosabban boldogítóbbat vártam. A kezdeti előfeltevés, miszerint nincs jó érzelmi állapotban a két fiatal generáció jelentős része, megerősítést nyert. Az Y és Z döbbenetesen rosszkedvű… a fele legalább heti 2-3x rosszkedvű. Ez a baby boomereknél csak 18%, az X-nél pedig csak 35% – szólt az egyik elemző mondatunk.
Úgy hiszem, nagyon fontos, hogy megértsük ezt a jelenséget, az is fontos, hogy lássuk a rosszkedv fenntartó tényezőit (kilátástalanság, rágódás, depresszív érzés, azaz „nem vagyok elég jó”, szeparációs szorongás, azaz „nem szeretnek”, a halogatott feladatokon való rágódás, jövő miatti aggódás) de az talán még fontosabb, hogy tudjunk mondani valami használhatót a negatív érzelmi állapotok és az élettel kapcsolatos csalódottság ellenszereként. Elgondolkodhatunk azon, hogy a világ és az élet az, ami egyre több problémahelyzet elé állítja a fiatal korosztályokat, és ebben igazunk is lenne.
Ám az is a valósághoz tartozik, hogy miközben a kemény feltételek fennállnak, ebben a keretben kellene valahogy megtalálnia mindenkinek azt az érzelmi egyensúlyt, amely számára kielégítő és elég jó érzést ad. Azonban ennek az egyensúlynak a megtalálása „saját feladat”, vagyis igazán nem hárítható át másra. Az önértékelés-önbecsülés-önbizalom triásza ad annyi magabiztosságot és énerőt, ami az élet különböző helyzeteiben a segítségünkre lehet. Ettől még előállnak a problémák, és olykor nem lehet megmenekülni a rossz érzésektől, de legalább a kezünkben van egy olyan megoldóképlet, amit alkalmazhatunk.
Milyen szakmai kérdések foglalkoztatják manapság? Van kedvenc témája?
Valójában évek óta az foglalkoztat, hogyan tudnánk jobban megérteni és megértetni, mennyire fontos, hogy lássuk az információtechnológia beavatkozási pontjait abban, ahogy megéljük az életünket és a világot. Ma már nem lehet csak az online vagy csak az offline élet szempontjából értelmezni egy személyiség működését, főleg a fiatal generációkét. A „big picture”, vagyis a tág keretbe tétel segíthet akkor, ha valódi tanácsot és útmutatót akarunk adni az életre vonatkozóan. Én hosszú évek óta azt látom, hogy a fiatalok életük egyik legjobb szakaszában érzik magukat hajszoltnak, kiégettnek vagy olyan fáradtnak, hogy már semmire sincs erejük, csak görgetni a telefonon. De az életet élni kellene, még a XXI. században is.
Mi az a legfontosabb üzenet, amit a fiataloknak és a szülőknek átadna?
Talán az, hogy bár sok dolog elkeserítő, azért mégis reményteli, hogy az ember személyisége önkéntelenül is törekszik a megkönnyebbülésre. Ehhez azonban le kell tenni a telefont, kicsit lassabb életre kellene törekedni, nagy beszélgetéseket és offline játszásokat szervezni, hogy a központi idegrendszerünk is pihenhessen.
Portrékép: Falus Kriszta
A Kék Vonal hasonló témában készült cikkei fiataloknak:
- Serdülőkori depresszió – Honnan tudom, ha depressziós vagyok?
- Hogyan segíts, ha egy barátod öngyilkos akar lenni?
- Öngyilkosságot követő gyász
A Kék Vonal hasonló témában készült cikkei fiataloknak:
- Interjú Singer Magdolna író, gyásztanácsadóval
- Interjú Szimon Petrával az öngyilkosságot követő gyászról és a gyászfeldolgozásról
- Miért bántja magát? Gondolatok az önsértésről
