Interjú Vajda Zsolttal a fiatalkori öngyilkosságok megelőzéséről

Vajda Zsolt szociális munkás, szociálpolitikus, aki közel 30 éve dolgozik a szakmában. Munkáját hivatásnak tekinti, és tapasztalatait szívesen osztja meg másokkal is. Az elmúlt évek során számos szociális szakemberrel dolgozott együtt, tréningeket és képzéseket tart, így nagyon sokféle esettel találkozik a legkülönbözőbb forrásokból. Tanított már felsőoktatásban, de a coaching és a szupervizori munka is közel áll hozzá. Jelenleg a segítők segítésével foglalkozik legszívesebben.

Interjúnk során a fiatalkori öngyilkosságok megelőzéséről és az ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatairól, valamint azokról a segítő szakemberekről kérdeztük, akiknek a megelőzésben szerepük lehet. 

Fotó: Vajda Zoé

Mindenekelőtt beszélni kell róla. Szülőkkel is, a fiatalokkal is és a szakemberekkel is. Mint annyi minden másról is. […] Edukatív és prevenciós programokra van szükség.” – Vajda Zsolt

Kék Vonal:  Minden évben megemlékezünk az Öngyilkosság Világnapjáról. Számodra mit jelent ez a világnap, a munkád során hogyan találkozol ezzel a témával?

Vajda Zsolt: Engedd meg kérlek, hogy egy mélyen személyes történettel kezdjem. Fiatal voltam, amikor a kamaszkori szerelmem barátnője így halt meg. Szándékosan így írom és nem azt, hogy „öngyilkosságot követett el”. Mert azt gondolom, hogy ha egy fiatal (de akár felnőtt is) ilyet „cselekszik”, az szerintem sokszor inkább történés és nem cselekedet. Én azt tapasztalom, hogy a környezet sokszor úgy ítéli meg, hogy az öngyilkosság valami tudatos dolog, hogy ő „ezt választotta”. Véleményem szerint ennek az lehet az oka, hogy nagyon nehéz megbirkózni azzal, ha valaki a környezetünkben úgy „dönt”, hogy öngyilkos lesz. Régebben ilyen kifejezéseket használtak, mint „eldobta az életét”, „öngyilkosságot követett el” és így tovább. Már ez a kifejezés is, hogy „eldobta”, „követett el”, mind-mind csak az áldozatról szól, pedig bizonyos esetekben a környezet aktív figyelmével, közbenjárásával, szakember segítségével megelőzhető lehet a tragédia. Az általam említett fiatal lányt – nevezzük A-nak – nem ismertem. Láttam, tudtam róla, de még felületesnek sem mondhatnám az ismeretségünket. Ugyanakkor azóta is velem van az arca, az emléke. Lám, itt, majdnem 40 év múlva is vele kezdtem a válaszadást. 

Szóval, ha egy mondatban fontos válaszolnom, akkor csak annyit mondhatok, hogy közvetlenül és személyesen vagyok érintett, és azóta is foglalkoztat a saját szerepem ebben. És hogy munkám során találkozok-e ezzel a témával? Igen. Gyakran. De mi is az, hogy gyakran? Szerintem egy eset is sok. Létezik, tapasztalom. Máig nincs válaszom arra, hogy mi az a körülmény, ami szóba jöhet azzal kapcsolatban, hogy valaki meg is teszi ezt, és valaki „csak” – no lám, újabb idézőjel – fantáziál az öngyilkosságról. 

Véleményed szerint egy kamasz életében általában kik azok az emberek, akiknek legfőbb szerepe van a fiatalkori öngyilkosság megelőzésében?

Hát, erre egyszerre könnyű és nehéz válaszolnom. Magától értetődik, hogy a szülőknek kell(ene) az elsődleges szerepet vállalniuk a prevencióban. Azt gondolom, hogy hozzájuk a szülői csoportokon keresztül lehet eljutni. Mindjárt őket követik a pedagógusok. Igen, tudom, hogy nagyon túlterheltek. Hogy az oktatáson túl, szinte semmire sem marad energiájuk és idejük. Néhányuk hozzáállásával kapcsolatban is problémát látok. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az iskola oktatási-nevelési intézmény. A „nevelés” kifejezést én kicserélném szocializációra. Mert nem csupán nevelés folyik, hanem annál komplexebb, tágabb történés.

A szocializáció. Mintákat adnak át a pedagógusok (nem példát, mintát – a minta több és átfogóbb, mint a példa fogalma), sajátos mintázattal működik az iskola. Az egyes szerepek eltanulása is ott folyik. A kommunikáció, a társas kapcsolatok, a megküzdési képességek – ezek azok, melyeket mind-mind ott sajátítja el a fiatal. És ha ehhez hozzá veszem a kortárs csoport hatását is – ami bizonyos életkorban messze felülmúlja a család és az iskola hatását –, hát akkor a legfontosabb szerepe a felnőtt világban a pedagógusoknak és az iskolának van, hiszen a kortársaival is ott találkozik a fiatal. Aztán még ide jöhet az összes olyan ember, aki referenciaszemély lehet egy fiatal számára.

Az edző, a külön tanár, ha jár  valamire (sportol, zenél, stb.), és a különböző segítő szakemberek: iskolapszichológus, iskolai szociális munkás, de még akár a gyermekorvos is. Szóval szerintem mindenkinek, minden felnőttnek van szerepe az észrevételben. A prevencióban pedig elsősorban az iskolának és a benne dolgozó szakembereknek, illetve azoknak, akik szolgáltatnak az iskola, a fiatalok, és a szülők részére.

És hogy mit tehet a szülő? Először is azt, hogy meghallja ezeket a hangokat, híreket. Nem fordítja el a fejét, hogy az én lányommal/fiammal minden rendben van. A viselkedésváltozásokat nem intézi el egy legyintéssel, hogy „ugyan már, kamasz”. Továbbá, részt vesz például szülői csoportokon.

Egyre többet hallani az óvodai-iskolai szociális segítő foglalkozású szakemberekről. Kik ők, és szerinted hogyan tudnak segítséget nyújtani a fiatalok számára az öngyilkosság-megelőzés témájában?

Egy olyan témáról kérdezel, ami nagyon közel áll hozzám. Érzelmileg bevonódott vagyok, ezért nehéz higgadtan és megfontoltan beszélnem erről. Igen, létezik óvodai, iskolai segítés, de úgy gondolom, hogy már koncepciójában elhibázott. Egyrészt már a neve is felháborít. Nincs ilyen a szakmai nyelvben, és a gyakorlatban sem. Óvodai-iskolai szociális munka létezik. Tőlünk szerencsésebb országokban, mintegy 40-50 éve. Az a neve, hogy iskolai szociális munka. Az iskolai szociális munkások elvben olyan professzionális szakemberek, akiknek elsődleges feladatuk, hogy különféle prevenciós programokat tervezzenek, szervezzenek és valósítsanak meg az iskolákban. A prevención túl a korrekció is elsődleges a munkájukban. Tehát egyéni és/vagy csoportos szociális segítségnyújtást biztosítanak az iskolásoknak és akár a szülőknek is a gyermekük kapcsán, és a felmerülő életvezetési, szociális problémák megoldásához nyújtanak segítséget.

Most ott tartunk, hogy még az alapfeladataikat sem képesek ellátni, hiszen jogszabály rögzíti, hogy 1000 gyermekre jut egy iskolai szociális munkás, ami a létszám és szakemberhiány miatt a gyakorlatban inkább 1500, de akár 2000 gyereket is jelent. Továbbá ez a létszám megoszlik kb. 6-8 intézményre. Ennyi jut egy iskolai szociális munkásra. Könnyű kiszámolni, vajon mennyi időt tölthet az intézményben, ha 6-8 helyre kell odaérnie, jelen lennie. Szóval nehéz így prevencióról beszélni. Ugyanakkor léteznek jó gyakorlatok: ismeretterjesztő és interaktív (ez nagyon fontos, interaktív!) előadások, beszélgetések, sőt, tematikus csoportok szervezése és megvalósítása a témakörben. Ahol egyáltalán lehet beszélni erről a témáról. Érzéseket, gondolatokat, és ami még fontosabb, tapasztalatokat megosztani egymással. Természetesen hozzáértő szakember vezetésével, jelenlétével. Véleményem szerint ez a fő szerepe a megelőzésben az iskolai szociális munkásoknak.

Amennyiben nem az iskolai szociális segítő lép fel, ki tud még segíteni a szociális szférából?

Erre is azt tudom válaszolni, amire utaltam korábban. Elvileg egész sok szereplős ez a háló: iskolapszichológus, családsegítő szolgálat (központ), pedagógiai szakszolgálat és a keretében működő nevelési tanácsadó, illetve ezekben az intézményekben dolgozó szakemberek. A valóságban azonban az iskolapszichológus nagyon ritkán “érhető el”, a pedagógiai szakszolgálathoz és nevelési tanácsadóhoz fordulni pedig nem életszerű. Gondoljunk csak arra, hogy mondjuk 13-16 éves vagyok, és egyszer csak úgy döntök, hogy segítséget kérek. Ezekről az intézményekről még csak nem is hallottam. Ha kistelepülésen élek, akkor messze is vannak. De ha közel is vagyok, hallottam is róla, akkor sem fogom a telefont, és/vagy megyek be, és kérek időpontot. Ez nem így megy, ha tizenéves vagyok. Pláne nem ilyen probléma kapcsán. Ugyanezt tudom elmondani a család- és gyermekjóléti szolgálatokról, központokról. Túlterheltek, és alapvetően adminisztratív jellegűvé vált a munkájuk. Pont ezért nincs is rá idejük, energiájuk és sokszor még helyiségük sem, hogy ténylegesen meghallgassák azt a fiút, lányt, aki felkeresné őket. (Megjegyzem, abszolút nem életszerű, hogy fiatalként felkeressek egy irodát, hogy ott erről beszéljek az éppen ügyeletes személlyel.)

Szóval talán egy lehetőségem maradt, ha nem tudom megbeszélni a szüleimmel a problémáim, és arra vágyok, hogy a kortársaimon kívül valakivel beszélhessek ezekről: a telefonos lelkisegély-szolgálatok. Azt gondolom, hogy országos fejlesztés lenne szükséges. Hosszan tudnám sorolni, mi minden indokolja a fejlesztést. Például mert mindenki számára elérhető, mert anonim, mert mindig rendelkezésre áll, mert könnyebb felvennem a telefont és valakinek elmondanom a legszemélyesebb érzéseimet személytelenül. Abban az értelemben, hogy nem kell fizikailag jelen lennem, feszengenem, szemébe néznem a felnőttnek, hanem mondhatom csak úgy.

Visszatérve az iskolai szociális munkára, az eszközrendszere egyszerű és egymásra épül: meghallgatás (segítő beszélgetés), szociális esetmunka esetleg a szülő(k) bevonásával és igény szerint ilyen témájú tematikus csoport szervezése (ha rendelkezik ilyen kompetenciával). Mindezeken túl a delegálás olyan szakember felé, aki segíthet a gyermek, fiatal problémájában. Fontos a jelenlét, hogy az iskolába járó diákok tudják egytől egyig, hogy hétfőn, szerdán és pénteken kereshetik fel. És maga a szakember is proaktív. Járja az osztályokat, programokat, projekteket, eseményeket, csoportokat hirdet. Szóval jelen van, szervez, bevonz, facilitál. Ezt viszont lehetetlen egy embernek 1000-1500 gyerekre vetítve 6-8 helyen egyszerre. Pedig megfelelő szervezettséggel a szocális segítő tudna segíteni a probléma megoldásában.

A halál és a gyász napjainkban tabu téma. Milyen eszközök, prevenciós programok segítségével lehetne közelebb hozni ezt a témát a fiatalokhoz és környezetükhöz?

Pontosan így látom én is, ahogy mondod, tabu a téma. Mindenekelőtt beszélni kell róla. Szülőkkel is, a fiatalokkal is és a szakemberekkel is. Mint annyi minden másról is. Például a veszélyeztető tényezőkről, alkoholról, drogokról vagy az élettel velejáró, a fiatalokat foglalkoztató tartalmakról, mint például a szexualitásról. Edukatív és prevenciós programokra van szükség. Ezek egyik része a már említett interaktív előadás-sorozatok. Szűkebb körben tematikus szociális csoportmunka egy-egy osztályközösségen és/vagy iskolán belül. Aztán szülői csoportok szervezése és megvalósítása. És itt nem „értekezletjellegű” megbeszélésekre gondolok, hanem valós csoportmunkára, ahol a csoportvezető nem megmondja a tutit, hanem felvet kérdéseket, majd a beszélgetést orientálja, moderálja, koordinálja a folyamatokat. A pedagógusok, az iskolapszichológusok, az iskolai szociális munkások, a pedagógia szakszolgálatok, a nevelési tanácsadók és a családsegítő munkatársainak feladatai ezek szerintem. És nem elhanyagolhatók az ilyen profilú civil szervezetek sem. Sőt, sokszor adekvátabbak, mint a hivatalos intézmények, mert ők gyorsabban, rugalmasabban és célzottabban képesek reagálni a kihívásokra. Példálózhatok éppen a Kék Vonallal is. Mennyi tapasztalatot halmozott fel sokéves működése során!

Van esetleg információd arról, hogy a pandémia általában hogyan hat egy egyébként is problémás családi helyzetben élő gyerekre, kamaszra? Hova fordulhatnak segítségért?

Még nem telt elegendő idő, hogy teljes biztonsággal megállapíthassak bármit is, de az már most látszik,  hogy változások történtek, mind a gyerekeknél, mind a pedagógusok egy részénél. Újratervezés folyik – újra kell szervezni a kapcsolatokat, a kereteket. Sok helyen még most is tapasztalható, hogy nem engedik be az iskolai szociális szakembert az iskolába, de legalábbis korlátozzák a munkáját. Erre úgymond jól jött a pandémia, mint hivatkozási alap, mert sok iskola zártan működött. Nem igazán tűrik, tolerálják külső szakember jelenlétét az épületben, noha jogszabályi kötelességük.  

Ami látható, érzékelhető változás, hogy megszaporodtak az egyéni megkeresések a diákok felől a szakemberek felé. Ezzel párhuzamosan a csoportokra is lényegesen nyitottabbak, sőt, kezdeményezőbbek a fiatalok. Persze csak, ha hagyják, engedik őket. Sajnos még mindig sok az olyan iskola, ami a problémák létezését tagadja, és nem együttműködő a segítő szakemberekkel. Mindemellett a felnőttek (beleértve a szülőket és a pedagógusokat egyaránt) talán érzékenyebbek a fiatalok problémáira. Először jól beazonosítható rétegeknél fedezhetjük ezt fel. Ilyenek például az iskolát megkezdő gyerekek vagy az alsóból felső tagozatba lépők, és természetesen a nyolcadikosok, valamint az érettségizők is. Feléjük empatikusabb a felnőtt világ, könnyebben azonosul a helyzetükkel. Most már csak az kellene, hogy ne csak ilyen időszakokban és csak ilyen rövid időtartamban jelenjen meg az érzékenység, az empátia, hanem minden életszakaszban.

Azt is lehet tudni, hogy maguk a fiatalok is újratervezik, szervezik az életüket és a kapcsolataikat egymással. Az elszigeteltség sokakban szorongást okozott. Nem elhanyagolható az iskola és a kortárs csoport szocializációs szerepe, ami most az elmúlt időszakban elmaradt, kimaradt, de legalábbis hiányos volt. Sokan persze próbálják bepótolni a vélt kimaradt, elmaradt örömöket is. Én ezektől tartok. Attól, hogy hányan várták a nyitást, a találkozást a barátokkal, a párkapcsolatokat, szerelmeket, az együttes élményeket, és ha ezek nem váltották be az áhított és vágyott állapotot, akkor sokan csalódottak lehetnek, és így juthatnak el az elégedetlenségig, ami akár sajnos maguk ellen is fordíthatja őket. Míg mások ezzel ellentétben éppen már befelé fordulva, érdektelenül, kedélytelenül érkeztek meg a mába, és nem találják helyüket, így aztán az elszigeteltségük, magányosságuk tovább fokozódik.

Szerintem a felnőtteknek nagy szerepük van abban, hogy ezek a gyerekek, fiatalok milyen úton mennek tovább, és hogy a fiatalkori öngyilkosság témáját mennyire ismerik meg, veszik komolyan. A már említett szakembereknek, intézményeknek feladatuk ezzel a témával foglalkozni. Egyáltalán beszélni róla, és arra bíztatni mindenkit, hogy lehet minderről beszélni. Megosztani érzéseket, gondolatokat. És természetesen lehet tematikus programokat is szervezni. Nem kell direkten fogalmazni. Elég, ha például „lelki egészség napja” tematikus programot tartunk az iskolában. Vagy lehet például a korábban Challenge Day-napokat, amik elsősorban sportolásról, fizikai testmozgásról szóltak, átkeresztelni mondjuk Mentális Challenge Day-re, mentális kihívás napjára, ahol kiscsoportokban különböző szakemberek foglalkozásokat, beszélgetéseket, csoportokat tartanak lelki egészséget érintő témakörökben.

Mi a legfontosabb üzenet, amit a fiataloknak/szülőknek küldenél a fiatalkori öngyilkosság megelőzésével kapcsolatban? 

Hát, ez egyszerű:

Kedves szülők! Beszélnünk kell róla. Attól, hogy hallgatunk, az még létezik. És kérem higgyék el, minden fiatalnak lehet egy „öngyilkossággal kapcsolatos sztorija”, mert látta, olvasta, hallotta, közvetetten mondjuk filmben, újságban, dalban, zeneszámban, netán személyesen ismerte azt, akivel történt. Például mint én.

És a fiataloknak?

Légy aktív és érdeklődő. A közöny gáz! Ügyelj magadra, figyelj másokra. Kérj segítséget! Bátran!

A Kék Vonal 1993 óta segíti a bajba jutott gyerekeket és az értük aggódó felnőtteket. Ha 24 év alatti fiatal vagy és beszélgetni szeretnél valakivel a problémáidról, hívd a 116-111-es számot! Ha elmúltál már 24 éves, és aggódsz egy fiatal biztonságáért, akkor pedig keress minket a 116-000-ás számon. Együtt biztosan találunk megoldást!

További cikkek a témában:

Függőségek

Függőségek

Fontos vagy! - Kamasz krízisek a koronavíruson innen és túl. A Kék Vonal és a dm - Drogrie Markt Magyarország közös kampánya a kamaszok mentális egészségéért. Kiemelt témánk májusban: függőségek. A kampányhoz az illusztrációt készítette: MargarétaLány (Martos Juli)...

Online kurzus 5. rész

Online kurzus 5. rész

A kompetenciahatárokról és arról, hogy szülőnek lenni nem egyszerűA Fontos vagy! kampányunk keretében egy online kurzust készítettünk, amelyben amelyben a segítő beszélgetés alapjaival ismertetjük meg  a szülőket, azért hogy olyan kommunikációs eszközöket adjunk a...

Online kurzus 4. rész

Online kurzus 4. rész

A személyes határokról és a szülők közötti kommunikációs stílusrólA Fontos vagy! kampányunk keretében egy online kurzust készítettünk, amelyben amelyben a segítő beszélgetés alapjaival ismertetjük meg  a szülőket, azért hogy olyan kommunikációs eszközöket adjunk a...

Online kurzus 3. rész

Online kurzus 3. rész

A nondirektivitásról, az erkölcsi állásfoglalásról és a szextingrőlA Fontos vagy! kampányunk keretében egy online kurzust készítettünk, amelyben amelyben a segítő beszélgetés alapjaival ismertetjük meg  a szülőket, azért hogy olyan kommunikációs eszközöket adjunk a...

Online kurzus 2. rész

Online kurzus 2. rész

Az érzelmi támogatásról és a közös megoldáskeresésrőlA Fontos vagy! kampányunk keretében egy online kurzust készítettünk, amelyben amelyben a segítő beszélgetés alapjaival ismertetjük meg  a szülőket, azért hogy olyan kommunikációs eszközöket adjunk a kezükbe, amelyek...

Online kurzus 1. rész

Online kurzus 1. rész

A Kék Vonalról és az aktív hallgatásrólA Fontos vagy! kampányunk keretében egy online kurzust készítettünk, amelyben a segítő beszélgetés alapjaival ismertetjük meg  a szülőket, azért hogy olyan kommunikációs eszközöket adjunk a kezükbe, amelyek segítik a kamaszok,...

Ingyenes online kurzus szülőknek

Ingyenes online kurzus szülőknek

Üdvözlünk! A Fontos vagy! kampányunk keretében egy olyan online kurzust készítettünk, amelyben a segítő beszélgetés alapjaival ismertetjük meg  a szülőket, azért, hogy olyan kommunikációs eszközöket adjunk a kezükbe, melyek segítik a kamaszok, gyerekek lelki...

Ismerek valakit, aki bántja önmagát

Ismerek valakit, aki bántja önmagát

Ha ismersz valakit, aki szándékosan bántja önmagát (pl. vagdossa magát), fontos, hogy megértsd, valószínűleg a barátod egy nagyobb problémával küzd, aminek az önsértés egy része, esetleg így próbálja a lelki fájdalmát kívülre helyezni és elviselni. Légy türelmes vele...

Egymásra lépni tilos! – Alkotói pályázat

Egymásra lépni tilos! – Alkotói pályázat

A Budapest Esély Nonprofit Kft. az Egymásra lépni tilos! című esélyegyenlőségi kampányának keretében pályázatot hirdet egyéni alkotók és alkotócsoportok számára gyermekjogi témakörben. Idén olyan pályaműveket várunk, amelyek felhívják a figyelmet annak fontosságára,...

A kamaszkor, mint krízis

A kamaszkor, mint krízis

Hogyan segítsük kamaszodó gyerekeinket?A fejlődés egy pozitív szó, de minden fejlődés mögött krízisek vannak.Krízis minden olyan állapot, amikor a régi működési módok már nem funkcionálnak, de még nincsenek újak.Vannak úgy nevezett normatív krízisek, olyan...

Share This