Gyerekszemmel – Kemény Zsófi, Felelős Felnőtt kampány

Kampányunk során ismert szakembereket, művészeket, döntéshozókat kértünk meg arra, hogy segítsenek definiálni a ‘Felelős Felnőtt’ fogalmát. A felkért írók, költők olyan szövegrészleteket osztottak meg velünk, melyek a gyerekek perspektívájából mutatják be a világot. Az alábbi írásokat Kemény Zsófi költő, író, slammer ajánlásával tesszük közzé. 

Tegyünk együtt azért, hogy bármilyen problémáról is legyen szó, a fiatalok érdekei képviselve legyenek, és a bajba, vagy veszélybe került gyerekek segélykiáltását meghallja a felnőtt társadalom!

Kemény Zsófi – Csak ég

Annyira tudtam, 

hogy a végére
el is hittem, hogy

nem vagy igazi.

Hogy igazi vagy,

nem igazából.

Megtaláltam az

árcédulát egy

karácsonyfánkon.

Ekkor vertem be

a fejemet is

az égbe, mert hát

nem hittem el, hogy

ott van, pedig még

mondtad is nekem:

Vigyázz, bevered a fejed!

Mibe? Csak ég van fölöttem.

Ha csak az van, akkor abba.

Kemény Zsófi – Az újlipótmezei csata

– Ez itt az Újlipót, hetente fogunk ide járni. Hetente.

– Jártál te már Budapesten?

– Persze, ott nőttem fel, most is ott élek.

– Ja, akkor minden oké.

– Itt, az Újlipótban.

– Ja, akkor hetente fogunk ide járni, ahol élünk? És hol töltjük a többi időt?

– Azt a kicsi maradékot, amikor nem élünk itt, és nem járunk ide hetente? Hát azt a belvárosban egy kocsmában. 

– Még csak tizenhat vagy.

– Még csak tizenhat vagy.

A tizenhat éves Aurél Cézár fejében égtek a vonalak, nem is mindig csak ketten beszélgettek. Nem azért, mert egyedül lett volna egyébként, nem volt egyedül; például különös kegyetlenséggel szeretett társaságok középpontjaiból kifelé alázni a perifériára. Vonzotta a gyengéket, mint a légypapír, mivel erősnek tűnt, és a fejében a beszélgetésekről csak azok tudtak, akiket a bizalmába avatott. De ez a bizalomba avatás nem képletes, hanem teljesen kézzelfogható dolog volt. Fájt. A gimnazistákat nem szerette, de tartotta őket. Maga alá gyűrt népszerű szervezőket, jó matekosokat, ritka lányokat. A gimnáziumot szükséges rossznak tartotta, egy gokart-pályának, ahol a gyorsaság számított, a kiéltség. Ha drogozott, megosztotta, ha ivott, meghívatta magát, ha vonult a folyosón, mosolyt szórt szét, hogy esemény legyen, és nagyon szerette megtalálni a méltó ellenségek hűlt helyét. 

Amikor az anyja rájött, hogy a fia fejében beszélgetések mennek, szívbajt kapott, persze nem igazit, de féltveőrzöttet. A gyerek pszichopata, a gyerek skizofrén, a gyerek gyengeelméjű, a gyerek őrült, gondolta. Újlipót csodás, újlipótmező, itt élünk, mondta. Azonnal keresni kezdett először orvost, aztán pszichiátert, aztán pszichológust, végül a hipnoterapeutára akadt, mert az Újlipótban minden volt, mindenből túl sok, kivéve a hipnoterapeutát, mert abból csak egy (akkor még, azóta persze egyre több).

Az első találkozás nem sült el jól, a gyerek pszichopata, a gyerek skizofrén, a gyerek gyengeelméjű, a gyerek őrült, mondta az anyja a hipnoterapeutának. Miért, kérdezte a hipnoterapeuta. A gyerek hangokat hall, magával beszél, uralkodik mindenki fölött, basáskodik, hogy úgy mondjam, kiskirálynak érzi magát, nem szeret az senkit, a gyerek pszichopata, a gyerek skizofrén… satöbbi. És ez magának nem fekszik?, kérdezte a hipnoterapeuta. Nem fekszik ez nekem, nagyon nem fekszik, kitől örökölte, persze, hogy tőlem, akkor én is pszichopata vagyok, lehet, hogy én uralkodtam fölötte, lehet, hogy én basáskodtam fölötte, lehet, hogy én nem szerettem eléggé, egyszer talán meg is ütöttem, bevallom, pedig az Újlipótban azt nem szokás, nem fekszik nekem, hogy a gyerek basáskodik, pszichopata, megalomán. Akkor miért nevezte el Aurél Cézárnak, ki érti ezt, kérdezte a hipnoterapeuta, és ebben maradtak.

A hipnoterapeutának rossz napja volt, mert minden nap rossz napja volt, éppen abban az időszakban volt, amikor rájött, hogy minden nap rossz napja van, eszmélt, hogy ez így nem mehet tovább. Két út van, élvezni a rosszat, vagy véget vetni neki. A hipnoterapeuta mindenféle kétség nélkül hitt a hipnózisban, nem volt kérdés, hogy az egy igaz útja a terápiának. Az Újlipótban egyetlen hipnoterapeuta volt (azóta persze dunarekesztő mennyiség, és hol vagyunk még a végétől), ő maga, hát önmagát nem tudta meggyógyítani, az Újlipótból kilépni felelőtlenség, minden más veszélyes Budapesten, a falu az falu, a város meg város, és Újlipót az falu, ezzel vitatkozni értelmetlen. Auréltól rettegett, amint belépett az ajtón a kis helyiség lehasznált ikeabútorai közé, undorral körülnézett, és nem találta szimpatikusnak a hipnoterapeutát, aki nem találta szimpatikusnak őt. Mit félek egy tizenhat éves gyerektől, hatvan éves vagyok; van bennünk közös, a hatos szám az életkorunkban. Ő most azt hiszi, gondolta a hipnoterapeuta, hogy én valami humbugban hiszek, mert túl öreg vagyok értelmes dolgokban hinni. Ez tényleg pszichopata. Ez tényleg skizofrén, ez tényleg gyengeelméjű, ez tényleg őrült. Ez kegyetlen, kegyetlen, mert körülnézett, undorral, és felhúzta a fél szemöldökét, miközben halkan azt mondta, hogy pff. Eközben Aurél nem undorral nézett körül, csak az iskolában azt gyakorolta egész nap, hogy hogyan lehet különböző emojikat valódi kifejezésekkel eljátszani, az emojik elvileg az arckifejezések lefordított verziói, ugyanarra a nyelvre visszafordítani viszont elronthatja az eredetit, a folyamatban jelentését veszítheti az arc. Ez itt az Újlipót, hetente fogunk ide járni, hetente. És itt is élünk. Ez egy öreg idióta. Ez egy idióta, gondolta, micsoda időpazarlás.

A második találkozás hipnózissal telt, az anyja már nem volt ott, magatokra hagylak titeket, csak úgy tudsz úgyis megnyílni, ha én nem vagyok itt, kicsi Au, mondta, nyílj csak meg, rajta, és a fél feneke már kívül is volt az ajtón, aztán visszajött, kifizetni a drágapénzt, ez Újlipót, itt az emberek megengedhetik maguknak, mi ugye nem, de mindent a gyerekért, aki sajnos lehet, hogy őrült, ez majd a hipnoterápia alatt kiderül. Gyanakodni egymásra, ez jutott, a hipnoterapeuta belevágott inkább, egyre mélyebb hipnózisba kerülsz, csak a hangomat hallod, milyen hangot, ez krákogás, gondolták mindketten, akkor is meg fogok halni, ha nem én ölöm meg magam, gondolta a hipnoterapeuta, akkor is meg fog ez halni, ha egyébként idegesítő és a hipnózis hülyeség, nem érzek semmit, csak viszket a bokám, de nem vakarhatom meg, mert ez azt hiszi, hipnózisban vagyok, gondolta Aurél.

A harmadik találkozás nyugalomban telt, Aurél és a hipnoterapeuta közel kerültek egymáshoz, mert kicsit volt a hely, Aurélnak hipnózisban a hangokat kellett megtalálnia a fejében, és kihangosítva beszélgetni velük, úgyhogy megtalálta őket, és kihangosítva beszélgetett velük, mert nem került ugyan hipnózisba, de megsajnálta a hipnoterapeutát, akit szánni kellett volna, nem sajnálni, és nem utálni, és nem gyanakodni rá, és nem undorodni tőle, hanem szánni. Ez Újlipót, és te tizenhat vagy, folytatta Aurél a beszélgetést az elképzelt hangokkal a fejében, hogy a hipnoterapeuta ne érezze magát fölöslegesnek, de már nem tudott mit kitalálni, hogy miről győzhetné meg a saját fejében a saját hangjait, felsorolt nekik inkább zenéket, amiket szeretett, és elmesélte, hogy kibe szerelmes, és a szerelem mekkora hülyeség, mert nem hagyja az embert egyedül soha. És a hang a fejében válaszolt neki, és így telt a harmadik találkozás a hipnoterapeutával az eljátszott hipnózisban el.

És negyedik találkozás nem volt. Vagyis nem nagyon. Csak az anyja megint jött, megint kérdezett, megint megválaszolta a saját kérdéseit, a gyerek nyilván pszichopata, a gyerek nem szeret senkit, a gyerek az gyerek még, még annyi minden történhet, amíg végre felnő, jaj, csak ne nőne fel soha. Aurél csak állt, és szánta a hipnoterapeutát, amiért ő majd itt marad a kis ikeabútoros lehasznált helyiségben saját magával és a gyógyíthatatlan depressziójával, amit megpróbál majd meggyógyítani önhipnózissal (mert még ő az egyetlen hipnoterapeuta Újlipótban, de nem lesz ez sokáig így), de nem fog sikerülni, mert ragaszkodik a depressziójához, a depressziós hipnoterapeuta a depressziója nélkül már nem is önmaga, talán egyszer majd megkísérel öngyilkosságot is, gondolta Aurél, de én segíteni akartam, én tényleg csak segíteni akartam neki, hogy ne kíséreljen meg semmit, csak további pszichopata tizenhatévesek hipnotizálását, hadd gyógyítson, ha az segít neki, és én is ha segítek neki, akkor hadd. 

A hipnoterapeuta nem volt annyira hülye, mint amilyennek gondolta Aurél, az anyja és ő maga, és a legtöbb ember, aki gondolt róla valamit, amint megtudta, hogy hipnoterapeuta, ráadásul Újlipótban. A gyerek nem pszichopata, a gyerek nem skizofrén, a gyerek nem gyengeelméjű, a gyerek nem őrült. A gyerek nagyon is érzékeny, mondta, a gyerek lát és figyel, a gyerek engem is meglátott és megfigyelt, a gyerek engem megszánt, a gyerek sokkal képesebb szeretni, mint azt hinnénk, a gyerek az ilyen. Tessék csak felnézni rá. Így.

Eredeti fotó: Bokor Krisztián (Kemény Zsófi hozzájárulásával publikálva)