A Kék Vonal #FelelősFelnőtt kampányának célja, hogy felhívja a figyelmet a fiatalok mentális egészségére, illetve arra, hogy felelős felnőttként még inkább támogatnunk kell a gyerekeket a koronavírus-járvány okozta kihívások közepette. A könyv világnapja alkalmából Ott Anna történetén keresztül ismerhetjük meg, hogy miért fontos, hogy #olvass.
Kampányunk során ismert szakembereket, művészeket, döntéshozókat kértünk meg arra, hogy segítsenek definiálni a ‘Felelős Felnőtt’ fogalmát. A felkért írók, költők, művészek olyan szövegrészleteket osztottak meg velünk, melyek a gyerekek perspektívájából mutatják be a világot. Az alábbi írást Ott Anna, a Hadik Kávéház művészeti vezetője, napjaink irodalmi életének aktív formálója, az olvasás elhivatott népszerűsítője osztotta meg velünk.
Tegyünk együtt azért, hogy bármilyen problémáról is legyen szó, a fiatalok érdekei képviselve legyenek, és a bajba, vagy veszélybe került gyerekek segélykiáltását meghallja a felnőtt társadalom!
Ott Anna – A könyv mint a túlélés eszköze
A szentendrei patakpart gyönyörű, fák által árnyékolt részén, ahova még elhallatszik a patak folyamatos és lassú csobogása egy négy év forma kislány játszik a szomszéd ház kertjében, mert ott vannak a nyulak. Hangos, fájdalmas női sikolyt hall, biztos benne, hogy a postásnéni esett el biciklivel, ahogy ő esett el pár hete első két kerekűjével a ház előtti útszakaszon, mert az aszfalt töredezett, ráadásul murvával felszórt. A kiabálásra azonnal megindul a szomszéd és két meglett felnőtt fia is, a kislány is velük rohan. Sehol nincs a postásnéni az utcán, egyenesen a szomszéd házba rohan a három férfi nyomukban a kislánnyal, fel egészen az emeletre, ahol az ő szobája is van. Ott meglátja az anyját a földön fekve, apja rajta térdel, három férfi kell hozzá, hogy leszedjék a nőről.
Ez lehet az én első emlékem is, de lehet akár a tiéd is.
El kellett takarnom a szemem, hogy ne lássam, mi történik körülöttem. Ahogy nőttem, nem volt elég befognom a szemem ahhoz, hogy kizárjam a valóságot, erősebb cuccra volt szükségem, ami lefoglalja és megdolgozza minden érzékszervem. Védekeznem kellett, egy búvóhelyet keresnem, ahol ép tudok maradni.
Olvasni kezdtem.
Pöttyös könyvek, csíkos könyvek, Janikovszky Éva, Harry Potter. Mindegy mi, csak ne a saját történetemet kelljen néznem, hallgatnom, élnem. Nem a történet, a mennyiség volt fontos, hogy minél tovább tartson a dózis.
Harry Potter az átlagos kisfiú, akinek meghaltak szülei a rideg nagynénje lakásában a lépcső alá bújva olvas. Fontos olvasmányok voltak ezek, amikre vártam egy éven át, amiknél megtanultam először az önkontrollt, hogy lassítsam magam, hogy az élvezet tovább kitartson. Nem érdekelt a varázspálca, a repülő seprű, a láthatatlan köpenyt nem irigyeltem, mert úgy éreztem, azzal születtem, de azonosultam. Harry Potter én voltam, a végtelenségig magányos, végül elvált szülők, aztán félárva gyerek, akinek egyetlen búvóhelye a lépcső alja, az egyetlen kapaszkodója pedig a könyv.
Szentendre sikátoraiban elszívni az első cigit, a Duna parti töltésen napfelkeltét nézni, így telt a kamaszkorom egy olyan városban, ahol mindent átitat a művészet. Fontos barátságok köttettek, olyanok, amikre ma a legbüszkébb vagyok, amik máig kitartanak, a legfontosabbal közülük a könyv volt a nyelv, amin már az elejétől szót értettünk.
Így történt, hogy a kábítószert sosem próbáltam, nem kellett a tudatomat jobban módosítani annál, mint amennyire a könyvek tették ezt.
Most már ismerem a kifejezést, bántalmazó kapcsolatból születtem. Egy olyanból, amiben mindhárman áldozatok voltunk.
Amikor olvasva szövetségeseket találtam és megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül, hogy vannak ilyen kapcsolatok és hogy van belőlük kiút, akkor a seb gyorsabban hegedt. Amíg minden szerelmi bánatra és fájdalomra találtam megoldást a Márai kötetekben, oda-vissza olvastam az Anna Kareninát, hogy erőt gyűjtsek abból, hogy vannak az enyémnél jóval tragikusabb sorsok, amíg motivált Szabó Magda világa, addig az első Márquez élményem olyan volt, mintha kipróbáltam volna az LSD-t. Egy magányos gyerek könnyen választ magányos kapcsolatot: amikor három és fél évig hiába hittem el, hogy a férfi, akit szeretek engem választ majd, társam Karl Ove Knausgard lett, aki beengedett a férfiak fejébe és elmesélte nekem, milyen amikor a férfiból apa válik és mennyire sokadlagos szempont ezzel szemben a szerelem.
A könyvek voltak a páncélom, amik segítettek abban, hogy most itt álljak.
A magányt egyedüllétté szelídítették. Az egyedüllét (nyilván könyvvel a kezemben) pedig a levegőm lett, az ismerős közegem, az egyetlen hely, ahol biztonságban éreztem magam.
Soha nem értettem a hétköznapi szabályokat, miért kellene előbb rendet raknom a szobámban és majd ha ezzel megleszek, utána olvasni? Az ebéd után meddig kell még az asztalnál ülni, hogy utána visszafeküdhessek olvasni? Ki állította fel ezeket a szabályokat és kitől örököltem én ezt a rajongást, ha a környezetemben nem érti senki? Totálisan más megoldásaim vannak a helyzetekre, mint amit örökül a szüleimtől kaptam. Hiszen mennyi mindent éltem már át? Voltam megcsalt férfi, gyilkos nő, jártam haláltáborban, néha ki is jöttem onnan, voltam árvafiú, vonat alá futó szerelmes, gyermekét gyászoló anya, varázsló, ezek mind már kicsit én is vagyok, az ő érzéseik már engem is megcincáltak.
De amikor szünetet kérek, csak becsukom és megkapom. Ha elfogytak a szavak, vége, ha tovább akarom húzni, lassítok. A kezemben a sorsuk.
Az érettségi tablófotózáson voltam amikor üzenetet kaptam a nővéremtől, hogy délután látogassam meg. A nyugatiból vonattal mentem Piliscsabára, bambultam a digitális kijelzőt: 2008. december 10. Az járt a fejemben, hogy két hét múlva karácsony, ami a családomban nehéz időszak. Egész úton hívogattam apámat a másnapra megbeszélt közös ebéd miatt, az új, színes kijelzős telefonomnak hála egy sárga villám jelet raktam a neve mellé, valahogy azt éreztem, ez jellemzi legjobban a kapcsolatunkat. Legalább ötször hívtam, ki volt kapcsolva. Nem tudtam sokat gondolkozni azon, vajon hol van és mit csinál, pár perc múlva leszálltam, a nővérem várt. Azért kellett a nővéremhez mennem, hogy ő mondja el nekem, apánk meghalt. Otthon, álmában, magányosan. Egész úton, amíg apámhoz – a már halott apánkhoz – mentünk anyám volt a vonalban, aki azt ismételgette, csak ne nézd meg és meg folyamatosan azt kérdezgettem, de hol van most?
Erre a kérdésre sem tudott senki válaszolni nekem, maradtak a könyvek. Popper, Feldmár, Polcz Alain és a többiek.
Szóval, néha jönnek ilyen és ehhez hasonló pofonok, amik felébresztenek, visszarántanak a realitásba és rádöbbenek, mégsem minden sors tőlem függ.
Nem mondok újdonságot: az olvasás növeli a képzelőerőt. Egyetlen dolgot tudtam magamról egészen biztosan, hogy olvasó vagyok. De ebből még soha senki nem élt meg. Ahelyett, hogy azon szorongtam volna, mivel fogom a kenyerem keresni, az egyetem utolsó évében magamhoz vettem Barkát, a törpe schnauzert. Anyám kikészült, mit fogok majd csinálni ezzel a kutyával, ha munkába állok. Valami egészen mélyről jövő magabiztosággal és hatalmas fantáziával meséltem neki a képről, ami bennem élt, hogy higgye el, nekem olyan munkám lesz, ami közben kávézhatok és a kutyám is velem lehet. Meg is talált az álommunka, az irodalmi kávéház, ahol rajongásom tárgyainak írói megelevenedtek. Soha nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor arra kért a főnököm, hogy hívjam fel Térey Jánost. A kérést sem tudtam értelmezni. Hogy Térey Jánost én fel tudom hívni? Van egy telefonszáma, amit én megkaphatok és ha felhívom, ő válaszolni fog a vonal túloldalán? Innen indultam. A védőbástyáim emberi alakot öltöttek és engem is emberként kezeltek. Soha nem tudok elég hálás lenni, hogy az a munkám, ami az éltető erőm is egyben.
Gyerekkoromban a mentsváram az olvasás volt, ami mindentől megvédett engem és elfogadhatóbbá tették a realitást. Ez a magány sokáig szolgált engem, most pedig az olvasás az, amivel kapcsolódom, amivel közösséget építek, amivel több tízezer embert inspirálok.
Az Instagram oldalam egy visszaadó oldal. Magától, természetesen vált azzá. Egyetlen szándék van mögötte: szeretném azt a rengeteg kapaszkodót, jó szót, bíztatást, iránymutatást, vagy csak egyszerűen a társaságot, amit a könyvektől kaptam az elmúlt húsz évben odaadni másnak is. Mert biztos érezted már magad egyedül, biztos fájt már a szíved, lehet, hogy már csattant pofon az arcodon, lehet, hogy idő előtt megtapasztaltad, milyen elveszíteni valakit, aki fontos. Nem vagyok egyedül a történetemmel, ez a tiéd is. Így lettünk mi ennyien. A siker nem a követők száma a nevem mellett, a siker az, hogy megmutathatom a saját arcom és olyan emberekkel találkozhatok, akik visszaadják a hitem abban, hogy lehet bízni az emberekben.
Sokáig azt hittem, az olvasó sérthetetlen. Hogy nem lehet belém kötni, hiszen nem csinálok mást csak olvasok és ha tetszik, ajánlom ezt nektek is. De nehogy azt higgyétek, hogy az olvasás valóban burok lehet, ha kinyílik a közönség felé. Hogy én nem kaptam meg, hogy valójában nem is olvasok, ez csak egy póz, hogy csak fotózom a könyveket. Az olvasót is lehet bántani. Csak az a különbség, hogy ő tud hova menekülni.
Erőforrás. Nem hobbi, nem hóbort, nem póz, nem lájk mágnes, nekem erőforrás az olvasás. Egy forrás, amihez bármikor visszatérhetek, leguggolhatok és beleihatok, megmártózhatom benne. Az erőben, amit olvasás közben kapok.
Amit a legbiztosabban tudok magamról, hogy olvasó vagyok és mindig az is maradok.
Sorsokról dönthetek, becsukhatom, ha elég, kinyithatom, ha szükségem van rájuk.
De hol vagyok én? Most már tudom, hogy írhatom a saját történetemet, nem csak másokét olvashatom.
Nem tudok elég hálás lenni az íróknak és költőknek, élőknek és holtaknak, külföldieknek és magyaroknak azért, hogy írnak. Mert ezzel megmentették az életem.
(Ott Anna – A könyv mint a túlélés eszköze meghallgatható ide kattintva. A szöveg 2020-ban hangzott el a TEDxLibertyBridgeWomen keretein belül.)
Eredeti fotó: Tombor Zoltán (Ott Anna hozzájárulásával publikálva)
