Flach Richárd óvoda- és iskolapszichológus, valamint a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Intézet Doktori Iskola PhD-hallgatója. Érdeklődési és kutatási területe a serdülő- és fiatal felnőttkori krízisek, határhelyzeti események, különös tekintettel az öngyilkosságra és a nem-szuicidális önsértésre. Az önsértés több okra visszavezethető, sok tényező hatására létrejövő jelenség, éppen ezért a szakembernek is több oldalról kell megközelítenie.
Interjúnkban arról kérdeztük Flach Richárdot, hogy mi állhat a fiatalok körében magas számban előforduló önsértés hátterében, miben különbözik a nem-szuicidális önsértés és a szuicid szándékkal történő önsértés, illetve arról is beszámolt nekünk, hogy a nem-szuicidális önsértés mely típusai fordulnak elő leggyakrabban a fiatalok körében. Továbbá beszélgettünk a figyelemfelhívó jelekről, a segítségnyújtásról és a jó (adaptív) megküzdési módok elsajátításának lehetőségeiről.
Kék Vonal: Kérem, meséljen röviden magáról és arról, hogy miért választotta ezt a szakmát/szakterületet! Mely kutatási kérdés foglalkoztatja Önt leginkább a nem-szuicidális önsértés témakörén belül?
Flach Richárd: A középiskolában nagyon szerettem a biológiát és az irodalmat. Szívesen olvastam realista és 20. századi regényeket, lírát, szociografikus írásokat (pl. Babits, Móricz, Kosztolányi, Csehov, Tolsztoj, Mészöly, Illyés), ahol a személyes sorsok, életesemények és lélektani mozzanatok ragadtak meg leginkább. Mindemellett van egy természettudományos érdeklődésem, kíváncsiságom; a rendszerszemlélet, dinamikák és törvényszerűségek vonzanak. Pécsett, a Bologna-rendszer előtt ebből a két tantárgyból felvételiztettek pszichológiára, többek között a híres öngyilkosság-kutató Kézdi Balázs. Első generációs értelmiségiként a bennem szaporodó bizonytalanságok, útkeresés, idegenség-érzés és humanisztikus eszmék iránt való elkötelezettségem vonzott a pályára, amit nagyon megszerettem a kihívások és csalódások ellenére. A diplomázás után jelentkeztem doktori képzésre, elvégeztem a pedagógiai szakpszichológus képzést, jelenleg egy több mint 1000 fős intézményben dolgozom iskola- és óvodapszichológusként. A pécsi hagyományokat követve, engem is elsősorban az önkárosító magatartások társadalmi-kulturális, fenomenológiai, identitással, fejlődéspszichopatológiával, megelőzéssel kapcsolatos vetületei érdekelnek.
Szerintem az önsértés az öngyilkosság területéhez hasonlóan interdiszciplináris (tudományterületek közötti) megközelítést igényel, mivel multifaktoriális (sok tényező hatására létrejövő) és multikauzális (több okra visszavezethető) jelenség, amit az is mutat, hogy többen kutatják az önsértés biológiai, pszichológiai, filozófiai, pszichiátriai és kulturális oldalait. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a nem öngyilkossági szándékú és öngyilkossági szándékú önsértés között sokszor nem egyértelmű a határvonal és az átmenet. Mindez óvatosságra, körültekintésre és azonnali beavatkozásra inti a szakembereket és a viselkedést felismerő felnőtteket. A fel nem ismert, hosszú ideig végzett, a test egyre több területét érintő, egyre több módszerrel és intenzitással végzett önsértés, ha nem-szuicidális céllal is történik, kitüntetett rizikófaktora az öngyilkossági kísérletnek. Emiatt minden esetben részletes gyermekpszichiátriai és pszichológusi kivizsgálás jelenti az első lépést a felismerés után.
A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítványt sajnos hétről hétre számtalan fiatal keresi fel önsértéssel kapcsolatos gondolatok és tettek kapcsán telefonon, illetve chaten egyaránt. Ön szerint mi állhat annak hátterében, hogy ilyen magas számban fordul elő önsértés a fiatalok körében?
Az Alapítvány munkájával, felelősségvállalásával és kitartásával rengeteget tesz azért, hogy jobb legyen a fiataloknak, a krízisben, bajban lévőknek. Az öngyilkosságmegelőzésben, mentálhigiénés kultúra fejlesztésében kitüntetett szerepe van a lelkisegély-szolgálatoknak. A segítő szakemberek ritkán kapnak dicséretet, hálát és elismerést, épp ezért fontosnak tartom kiemelni és megköszönni mindazt, amit a fiatalok ügyéért tesznek. Anonim, könnyen elérhető és ingyenes szolgáltatásként sokak számára jelentenek menedéket, reményt és lehetőséget a problémák megoldásához. Az, hogy magas számban fordul elő önsértés a fiatalok körében szerintem annak is a jele, hogy nincsenek jól. A gyerekeket körbeölelő rendszerekről (család, iskola, társadalom) is ugyanez mondható el, ami visszahat rájuk. Nehéz mentálisan egészségesnek maradni egy olyan környezetben, ami hosszútávon megbetegít. Számos olyan esemény érte a társadalmunkat, amire nem volt felkészülve, hatásuk jelenleg is tart: világjárvány, online oktatás, gazdasági válság, háború, menekültek, stb. ((A közelmúltban minket ért változásokra segít reflektálni például a Holmes–Rahe-féle Életesemény Lista, ami segíthet összeszedni a jelentős életeseményeket. (Ennek az eszköznek a megjelenítésével az a célom, hogy az érdeklődők támpontot kapjanak, az elmúlt időszak kinek, mennyire lehetett megterhelő, miről is szól, amiről itt értkezünk. Természetesen kihagyható, csak az önreflexió támogatása volt vele a szándékom.)) Sokan nem élhetik már ugyanúgy az életüket, ahogy korábban, az alkalmazkodás pedig erőfeszítést és kitartást kíván, mivel gyakran nem egyértelmű, mi a helyes lépés.
Fontosnak tartom, hogy ezekről a nehézségekről lehessen beszélni, indulatok nélkül. Hogy ne csak a hatását érezzük a kihívásoknak és „tanult tehetetlenként”, „csak túléljünk”, elszenvedjük következményeit, hanem felismerve magunk és környezetünk leterheltségeit tudjunk lépést tenni a másik felé. A szolidaritást az egymás társas támogatását értékként ismerhetjük fel a válságok idején. Az ember nagyon kreatív és tanulékony lény, tele olyan erőforrásokkal, amelyek sokszor rejtve maradnak, egy-egy élethelyzet, vagy szituáció hozza elő.
A kiszámíthatatlanság és bizonytalanság megterhelő állapota mellett azzal is számolni kell, hogy a segítséget jelentő ellátórendszer (pl. gyermekpszichiátriák, pedagógiai szakszolgálatok) is kihívásokkal küzd, hosszú a várólista és kevés a szakember. Nem érdemes azonban feladni, ha gyermekünknek szakmai segítségre szorul. A szülőnek/gondviselőnek hatalmas felelőssége van abban, hogy támogassa gyermekét és felismerje, ha neki is segítségre, támogatásra van szüksége. Van, hogy a szülők félnek, megijednek, ha a pszichiátria, pszichológus, kivizsgálás szavakat meghallják, ami a mentális-egészségüggyel kapcsolatos tabukból, előítéletekből táplálkozik. Volt egy esetem, ahol a serdülőről kiderült, hogy korábban vagdosta magát és egy szerelmi csalódás miatt öngyilkossági gondolatai is voltak. Amikor ezekről az aggasztó tünetekről beszélni szerettem volna a szülővel, nagyon ellenséges lett. Meg akarta tiltani, hogy foglalkozzak a gyerekével, azt mondta, „legszívesebben megfojtana”, mindenáron el akarta kerülni hogy gyermekpszichiátriai kivizsgálásra keljen vinni, a több felnőtt (osztályfőnök, védőnő) szerint is krízisben lévő diákot. Látnunk kell, hogy gyerekünk mentális egészsége ugyanolyan fontos, mint a testi. Ha a háziorvos a tünetek alapján kivizsgálás céljából beutalót ad valahova, az egyenértékű azzal, amikor például az iskolapszichológus továbbirányítja a diákot. Ki kell derülnie, hogy gyermekünk miért az önsértést eszközét választja a megküzdéshez, hogy hatékonyan lehessen segíteni. Agyunk számára a testi és érzelmi bántás ugyanolyan nyomot és érzetet hagy.
Iskolapszichológus koordinátorom, Balogh Réka szerint egy további szempont az önsértő fiatalokkal kapcsolatban, hogy maguk a felnőttek hogyan vannak a bántalmazás kérdésével, mit gondolnak a testi/lelki bántalmazásról? A fiatalokat a felnőttek tanítják, hogy kivel/mivel hogyan bánjanak: ha szülőként megütöm a gyerekem, de egyszerre meg is tiltom, hogy ne bántsa magát, az kettős üzenetet hordoz. Sajnos a közgondolkodásunkban még mindig benne van, hogy a gyereket lehet bántani, meg lehet ütni, hiába van Magyarországon zéró tolerancia. Mindez a lelki-egészségvédelem, a megelőzés irányába mutat.
Miben különböznek a nem-szuicidális önsértés és a szuicid szándékkal történő önsértés hátterében meghúzódó gondolatok, motivációk?
A két jelenség közötti kapcsolatot régóta kutatják, könyvtárnyi szakirodalom ismert. Konkrét esetben fontos megértenünk, hogy az a fiatal, aki önsértő, bajban van, gondja van, nincs jól, segítséget kell kapnia.
A nem-szuicidális önsértés (nonsuicidal self-injury: NSSI) a test szándékos károsítása öngyilkossági vágy/intenció nélkül. Használatban van a „deliberate self-harm” (szándékos önártalom) kifejezés is, mely kategória magában foglalja az NSSI és az öngyilkossági szándékkal történő önsértést. Az NSSI négy fontos kritérium mentén különíthető el más önkárosító magatartásformáktól: (1) az okozott sérülés szándékos vagy elvárt; (2) a viselkedés következtében azonnali fizikai sérülés tapasztalható; (3) az NSSI különválasztandó a szuicid magatartástól, még akkor is, ha az önsértés öngyilkossági gondolatok mellett történik; (4) deviáns, társadalmilag nem elfogadott magatartások sorolódnak az NSSI kategóriába. Kutatók szerint az NSSI egy maladaptív (káros) megküzdési stratégia, amit érzelemszabályozási céllal végeznek. Különbség van a két jelenség között a szándékban, módszerben, a sérülés mértékében, gyakoriságban, pszichikai fájdalomban, következményekben. Sokan éppen azért csinálják, hogy jobban érezzék magukat, csökkentsék a negatív érzések okozta dühöt, frusztrációt. Az önsértésről magyarul először Bauer Viktória pszichológus írt Sebzett lelkek – Sebzett testek: Az önsebzés jelenségének kulturális, fenomenológiai, funkcionális, és dinamikus áttekintése címmel, amit végül nem publikált. Egy korai tanulmány szerint az önsértésnél váltakozó, fokozódó pszichés fájdalom nem krónikus, amit az önsértés csökkenthet, enyhíthet. A rövid távú megkönnyebbülést jelentő viselkedést mások szintén az öngyilkossági kísérlettől elkülönítve értelmezik, ahol depressziót, szorongást, haragot, frusztrációt, bűntudatot azonosítanak társuló érzelmi állapotként.
Az öngyilkossági szándékkal végzett és a nem öngyilkossági szándékkal végzett önsértés közötti kapcsolat komplex, ugyanakkor igen magas öngyilkossági kockázat tapasztalható az önsértés esetében: az önsértők 50-70%-a számol be öngyilkossági gondolatokról vagy kísérletekről. Összességében az önsértés a későbbi öngyilkossági gondolatoknak, terveknek és kísérleteknek bejósló tényezője.
Volt egy kliensem, aki egy ponton bevallotta, hogy vagdossa magát, önsértő, de mindezt nem azért teszi, hogy megölje magát, hanem hogy kicsit könnyebb legyen elviselni a negatív érzéseket. Később viszont már arról is beszélt, hogy korábban voltak öngyilkossági gondolatai, és megpróbált véget vetni az életének (gyógyszert szedett be, autó elé akart ugrani). Mivel krízisben volt és a szülő nem akart tudomást venni gyermeke nehézségeiről, mentőt kellett hozzá hívnom, gyermekpszichiátriára került, ahol segítséget kapott.
Egy szakembernek konkrét esetben is nehéz az imént feltett kérdésre válaszolnia. A cselekvés szempontjából viszont nincs különbség: segíteni kell, méghozzá azonnal. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, bagatellizálni, elengedni a fülünk mellett a nem-szuicidális önsértést, vagy pusztán azzal magyarázni, hogy valaki manipulálni, fenyegetni akar ezzel. A háttérben sokszor feszültség, üresség, rossz érzések, fájdalom, harag, bűntudat van, amivel foglalkozni kell.
A fiatalok általában milyen problémák, nehézségek esetén folyamodnak önsértéshez? A nem-szuicidális önsértés mely típusát/típusait alkalmazzák a leggyakrabban?
Matthew Nock, a témában elismert harvardi kutató intra- (személyen belüli, mint: stressztűrő képesség, averzív gondolatok és érzelmek) és interperszonális (személyközi, mint: kommunikációs és problémamegoldó kompetencia) okokat említ a viselkedés hátterében, melyek közül az előbbi gyakoribb.
Egy 2017-es kutatás szerint az intraperszonális funkciók markánsan megjelennek az önsértő csoportokban, ami annak érzelemszabályozási jellegét hangsúlyozza.
Saját tapasztalatom, hogy az önsértés széles határok között mozog: az önbüntetés, a negatív, szorongató érzelmekkel vagy a stresszel való megküzdés épp úgy előfordul, mint a segélykiáltás, figyelemfelhívás motivációja. Veszteségek, párkapcsolati nehézségek, szakítás, negatív életesemények, trauma, az elhagyatástól való félelem is gyakori tényező. Nock professzor szerint az önsértés leggyakoribb formái közé tartozik a vágás, a bőrön (kezeken, lábon vagy a hason) éles tárggyal (penge, olló, üvegdarab) ejtett sérülés. Az Instagram felületeit elemezve, a kutatók felhívják a figyelmet, hogy az önsértésről készült képek – melyek a kézen vagy a lábon található vágásokat mutatták – veszélyt is jelenthetnek az arra érzékeny csoportokra. Ezt a jelenséget, rizikófaktort „fertőzésnek” (angolul: social contagion) hívja a szakirodalom, és pl. az osztályokban elő-előforduló hirtelen megnövekvő önsértő eseteket magyarázzák vele, mely mögött az utánzásos tanulást valószínűsítik. Mindez felhívja a figyelmet az iskolai pszichoedukációra és prevenciós programokra.
A környezet milyen jelekből ismerheti fel, ha egy fiatal önsértő magatartást gyakorol?
A fentiekre utalva könnyen belátható, hogy a legtöbb önsértőt szégyen és bűntudat gyötri, épp ezért nehezen vagy egyáltalán nem beszél róla. Mindezt bonyolítja az is, ha nem empatikus, elfogadó és együttérző reakciót kapnak környezetüktől, ami után nehéz bizalmi kapcsolatot kialakítani. Érthető ugyanakkor, hogy sokakban a kétségbeesés, rémület és a tanácstalanság lesz úrrá, de ezen felül lehet és kell emelkedni. Az interneten találkozhatunk olyan tartalmakkal is, amelyek az önsértés okozta sebek eltüntetéséről, gyógyításáról vagy akár tetoválásáról szólnak. Ha valaki úgy dönt, beszél a nehézségeiről, sokszor inkább a kortársainak nyílik meg, és nem egy kompetens, megbízható felnőttnek, ami (ha titokban marad) rontja az esélyeit a szakmai segítség megtalálásának. A fiatalok életében kapuőr szerepet betöltő személy lehet a pedagógus, iskolai szociális segítő vagy az iskolapszichológus is.
A felnőttekben pedig a következő jeleket tapasztalva merülhet fel a gyanú az önsértés vonatkozásában: friss vágások, sérülések a test felületén, gyakran viselt sebkötözők, az évszaknak nem megfelelő öltözködés (meleg időben is hosszú ujjú ruhák), a társas eseményektől való visszahúzódás, elszigetelődés, valamint az, ha valaki reménytelenségről, értéktelenségről beszél.
Továbblépve, ha mindezek mellett vagy ettől függetlenül az öngyilkosság direkt vagy indirekt jeleit is tapasztaljuk (pl. hosszú utazásról, alvásról vagy a meghalásról kommunikál, búcsúlevelet hagy, a meghaláshoz szükséges eszközöket gyűjt), akkor azonnali beavatkozás szükséges, melyet hatékonyan az iskolai szociális segítő, iskolapszichológus tud koordinálni, vagy a 112-es segélyhívó diszpécsere.
A fiatal környezetében élő felnőttek (pl. szülő, tanár, edző) hogyan tudják abban segíteni a fiatalt, hogy az önsértés helyett elsajátítson egy megfelelő megküzdési módot, amely segítségével szembe tud nézni az őt érő nehézségekkel?
Szeretném hangsúlyozni, hogy ennek az összetett kérdésnek a kezelése nem egyedül a szülő, pedagógus, de még nem is az iskolapszichológus feladata. Csapatjátékra, az ellátórendszerrel való együttműködésre van szükség.
A legfontosabb, hogy az önsértő (vagy a beavatott barát) egy megbízható felnőttnek el tudja mondani a problémáit, arra közösen megoldást tudjanak találni. Ehhez egy olyan érzelmi klíma, légkör is kell, ahol felvállalhatók a nehézségek. A fiatal körül lévő szociális közegek (klasszikusan család és iskola) lehetősége és felelőssége tenni a mentális egészség elősegítéséért, például az ellátás megszervezésével.
Sokszor előfordul, hogy egy-egy esetet a felnőttek túlreagálnak (büntetnek, felelősségre vonnak vagy megaláznak), vagy a másik végletbe esnek, bagatellizálják az önsértést. Inkább tekintsenek rá úgy, mint segélykiáltás, egy jel, ami arról szól, hogy plusztörődés, odafigyelés és támogatás szükséges a részükről a fiatal irányába.
Azzal is sokat teszünk, ha saját mentálhigiénénkre is ügyelünk, ezzel példát mutatunk, mivel a fiatalok annyira tudnak jól lenni, amennyire a felnőttek.
Mi a legfontosabb üzenet, amit a fiataloknak és a szülőknek küldene?
Ne adják fel, van segítség! Akármennyire nehéz, kilátástalan, megpróbáltatásokkal teli is a helyzet, van megoldás, adjanak esélyt maguknak!
Azt hiszem a saját példámnál nincs hitelesebb. Bár én nem voltam önsértő, de voltak öngyilkossági gondolataim, ami miatt sokáig szenvedtem. Szerencsére mindig voltak körülöttem olyan emberek, akik nyitottak és segítőkészek voltak, így tudtam bízni bennük, magamért felelősséget vállalni. Egy ponton be tudtam vallani magamnak, hogy segítségre van szükségem, eljutottam pszichológushoz, hogy feldolgozzam a traumáim. Munkám során előfordul, hogy furán néznek rám, amikor mondom, én is járok pszichológushoz. Ilyenkor mindig elmondom, hogy a testi egészség ugyanolyan fontos, mint a lelki. A fiatalok számára pedig a mintaadás, hogy bízni tudjanak a felnőttekben, hogy ha gondjuk van, tudjanak kihez fordulni.
Az interjú az UNICEF-el együttműködésben jött létre.
