Szél Dávid tanácsadó szakpszichológust az Apapara blognak köszönhetően ismerte meg a szélesebb közönség, de a kliensekkel való munkán és a blogoláson kívül más területeken is nagyon aktív: folyamatosan tart előadásokat, a legolvasottabb magazinokban jelennek meg írásai, és újabban beszélgetéssorozatát is követhetjük a közösségi médiában.
A Kék Vonal #FelelősFelnőtt kampányának részeként arról kérdeztük, hogy mire hívná fel a szülők figyelmét a pandémia idején, milyen megküzdési stratégiákat, jó gyakorlatokat javasol a családi béke fenntartására, és hogy mit gondol a nemi szerepek változásáról, illetve a virtuális terek intenzív jelenlétéről a családok életében a járvány alatt.
Kék Vonal: Az elmúlt években mik voltak a legmeghatározóbb szakmai szerepei, feladatai? Tanácsadó szakpszichológusként, apabloggerként vagy business coachként volt a legaktívabb mostanában?
Szél Dávid: A business coachságot elengedtem, abban nem éreztem magamat hitelesnek. A blogra írni szinte semmi időm nincsen, idén még csak két bejegyzés került fel az apapara.hu oldalra. A bloghoz tartozó Facebook-felületen viszont elég aktív vagyok szerintem, csak sosem értem az algoritmus működését, nem tudom, milyen tartalmakkal lehet sok embert elérni, s azt sem, hogy ezeket a tartalmakat mikor érdemes kitenni. Elég sok kliensem van, ez a fő munkám, illetve tanítok a Semmelweis Egyetemen is, de ott most erre a félévre fizetés nélküli szabadságra mentem. Hogy miért, az majd a következő kérdésre adott válaszból kiderül.
Most már hatodik éve írok rendszeresen a HVG Extra A nő és a HVG Extra Pszichológia című magazinokba, megjelennek írásaim a Magyar Narancsban, illetve tavaly nagyjából kéthetetne a blogra is írtam egy-egy bejegyzést. Sok előadást tartottam, részt vettem mindenféle rádióbeszélgetésekben, kerekasztal-beszélgetésekben és adtam csomó interjút. Elindult a Pagony Kiadóval az Altatás után, elalvás előtt című élő beszélgetéssorozat a Facebookon, ez nagyon új dolog nekem, és nagyon szeretem. A következő rész április 15-én lesz, szerintem érdemes lesz belenézni.
Aztán több könyv hátlapjára is írtam ajánlót, ami hatalmas megtiszteltetés, végül pedig talán a legnagyobb kihívás 2020-ban, hogy tarthattam egy TED-előadást a TEDxLibertyBridgeWomen szervezésében. Soha semmire nem készültem még annyit, mint arra a 12 percre.
Harmadik könyvének (Útközben – Egy életközepi válság Skype-terápiája) megjelenése után mik a tervei, számíthatunk újabb kiadványra?
Még 2020 nyarának végén megjelent az Apa+én sosem unatkozunk című könyv, ennek Pőcze Balázs és Peer Krisztina mellett én vagyok a harmadik szerzője, idén, tervek szerint június elsején fog megjelenni az Apapara negyedik, átdolgozott kiadása. Lesznek benne mindenféle újítások és átírások, nagyon várom már. Ősszel pedig meg fog jelenni egy teljesen új könyvem is, ez egy gyereknevelési könyv lesz, de erről még nem árulnék el többet. Mindkét könyv a HVG Kiadó gondozásában fog megjelenni.
Sok dolog átköltözött 2020-ban az online térben. Az Ön munkájában mi az, amit most online kell megvalósítani? Mit hozott ez a váltás?
Minden online történik, minden itthonról történik. A számítógép az ablakban van, ha épp nem a képernyőt nézem, akkor a kilátást. Mindent tudok a környező madarakról, fákról. Online tanítok, gépen írok, online találkozom a klienseimmel, online megyek szupervízióba, online képzéseken veszek részt, online egyeztetek a különböző munkáimról.
A járvány milyen hatásait észleli a munkája során? Mit lát a családokkal dolgozva, milyen problémákba ütköznek leginkább mostanában a szülők? Vannak-e olyan megküzdési stratégiák a pandémia okozta családi nehézségekre, konfliktusokra, melyekre mindenképpen felhívná a szülők figyelmét?
Először is nagyon fontos, hogy a klienseim nem reprezentálják a társadalmunk egészét, hiszen egy fizetős szolgáltatást nyújtok. Az én tapasztalataim nagyon vegyesek, de egy közös: mindenkinek nagyon megváltozott az élete. Van, aki ennek örül, mert több ideje van a családjára, magára, és úgy érzi, ebből profitálni tud. Ők a szerencsések. De több olyan kliensem is van, aki vagy átmenetileg vagy teljesen elvesztette a munkáját, az anyagi helyzete drasztikusan megváltozott. Ezzel együtt a bezártság, a hírzuhatag, a kontrollvesztett állapot szinte mindenkit megvisel, átalakít. A gyerekekkel való otthon tanulás mindenkinek kihívás, kiderült, hogy még a legjobb pedagógusok is rossz tanárok otthon, a kamaszok szenvednek, hogy nem mehetnek el esténként, az óvodások meg attól, hogy teljesen elmagányosodnak. A magányosan élő idősek pedig attól, hogy még jobban elmagányosodnak. A párkapcsolatok és a családok nem arra vannak berendezkedve, hogy egész nap együtt legyenek. Ember legyen a talpán, aki most nem zuhan meg egy kicsit. És azt hiszem, szabad most megzuhanni. Szabad lassabbnak lenni, fáradtnak lenni, szabad aggódni. És szabad segítséget kérni. Csak hát az most sokkal nehezebb.
Ezeken a problémákon felül fontos arról is beszélni, hogy mennyire megnövekedett a családon és kapcsolaton belüli erőszak száma, és hogy mennyivel nehezebb a bántalmazás áldozatainak segítséget kérni, hiszen a gyerekek nem járnak iskolába, a felnőttek közül jóval kevesebben járnak be dolgozni, nincsenek rokonlátogatások, ezek miatt pedig az esélye is megszűnt annak, hogy egy harmadik fél észrevegye, hogy baj van. De nemcsak a bántalmazás marad így láthatatlan, könnyebb belecsúszni alkoholizmusba, depresszióba is. Lelassultak a bírósági tárgyalások is, sokan nem tudnak elválni, pedig szenvednek a kapcsolatukban. Minden lelassult, ami egy szűk rétegnek, illetőleg néhány helyzetben kifejezetten jól jön, de a legtöbb embernek, illetőleg a legtöbb helyzetben ez a lassúság rettenetesen sok fizikai és lelki kárral jár együtt.
A megküzdéssel kapcsolatban két dolgot tartok nagyon fontosnak. Az egyik, hogy a pandémiának ez a szakasza már teljesen más lelki megküzdést igényel, mint az egy évvel ezelőtti. Most már tudjuk, hogy a pandémiát nem lehet hamar letudni, meg kell tanulni vele együtt élni. Egy jó ideig még biztosan. És össztársadalmilag akkor vagyunk ügyesek, ha a pandémia lecsengése után nem akarunk ugyanoda visszatérni, ahol voltunk korábban. A pszichológiában ezt normatív krízisnek hívják, amikből csak úgy lehet kikeveredni, csak úgy lehet magasabb szinten továbbfejlődni, ha új, minőségileg új megoldási módot keresünk. Erről részletesen itt írtam.
A másik fontos dolog szerintem, hogy bizonyos készségek kialakítására bizony szükség van ahhoz, hogy megküzdjünk azzal az őrülettel, amiben élünk. Ezeknek a pszichológiai képességeknek a kezdőbetűi pont kiadják a karantén szót, viszonylag könnyű tehát megjegyezni, hogy mikre lehet szükség. Kritika és kérdezés, Alkalmazkodás és illeszkedés, Rugalmasság a magunkkal és másokkal szembeni elvárások terén, Alázat és elfogadás, Ne, nem és nincs, ami a tiltásokra és az engedésekre vonatkozik, mert a szabadságnak keretek nélkül és a kereteknek szabadság nélkül nincs semmi értelme. A T a türelemre vonatkozik, az É az Énidőre, ami nekünk is, másoknak is jár, végül az N a Napirend és a Nevetés. Ezekről részletesen írtam a korábban már említett Apa+én sosem unatkozunk című könyvben, illetve nemrég a HVG podcastjában is beszéltem a K.A.R.A.N.T.É.N – modellről.
Az élet egyre nagyobb szelete történik a világhálón, és ez a pandémia időszakára különösen igaz. Mit észlel, hogyan hat a kapcsolatokra a virtualitás egyre nagyobb szerepe? Ön szerint mitől függ, hogy a családtagok közelebb, vagy éppen távolabb kerülnek egymástól a pandémia okozta kihívások által?
Nem tudom. Nagyon sok mindenen múlik. Túl sok mindenenen. Túl sok mindenre kell most odafigyelni, nehéz egy-egy dolgot kiemelni, ami bejósló erejű lehetne egy kapcsolat működésével kapcsolatban. A tudatosság, tudatosítás, a transzparens kommunikáció biztosan sokat segít, már ha ebben van rutinja a kapcsolatnak. Illetve ha elfogadják a felek, hogy a kapcsolat csak akkor működhet elég jól, ha amennyire csak lehet, szimmetrikus. Nem kell a dolgokat patikamérlegen kimérni, de a kapcsolat egészét tekintve jó, ha működik a közteherviselés.
A kérdés első fele arra vonatkozott, hogy mit tesz a virtualitás a kapcsolatokkal. Azt hiszem, ez egy remek lehetőség arra, hogy ne hibbanjunk meg teljesen, de tudni kell azt is, hogy nem ez a valóság. Szükség van arra is, hogy az egész embert is lássuk. Szükség van a valódi találkozásokra is, de erről könnyű megfeledkezni, amikor minden a virtuális térben zajlik. Illetve könnyű azt hinni, hogy ez is elég. Nem elég. Csak hát, amíg nincs meg az átoltottság, addig ez van. És minél többet van ez, annál könnyebb belefeledkezni abba, hogy a virtualitás természetes.
Mit gondol, a pandémia és annak közvetett hatásai, hogyan hatnak a szülői, illetve a nemi szerepekre? Apabloggerként hogyan látja most a férfiak szerepét, lehetőségeit, nehézségeit, lehet-e bármilyen általános konklúziót vonni az elmúlt egy év hatásáról a férfiak/apák életében?
Majd ezzel kapcsolatban izgalmas lenne kutatásokat is megnézni, én azt látom, hogy sok párkapcsolat nem tud mit kezdeni ennyi közös idővel. És ez természetes is, minden pisilés, kakilás egymás előtt zajlik. Kiderül, hogy dolgozik a másik, mennyire hatékony, mennyit Facebookozik, mennyit kávézik, mennyit cigizik, kikkel és hogyan beszél, milyen a kapcsolata a munkatársaival, főnökeivel. Kiderül az is, hogy mennyi-mennyi feladat van egy család körül (érzelmi házimunka és láthatatlan munka), mint ahogy az is, hogy melyik családtag ezekből mennyi feladatot vállal. Magától, kérésre vagy kérésre sem. Minden, ami eddig rejtve maradt, az most felszínre kerül.
Párkapcsolatok esetében problémának látom, hogy nincsenek esti kimenők. Sem együtt, sem egyedül. A gyerekek nem nagyon tudnak máshol aludni, ami egy kisebb vagy egyszobás lakásban eléggé megnehezíti a szülők szexuális életét. Ha a szülők egész nap együtt vannak, ha esetleg át sem öltöznek, nem biztos, hogy szexuálisan is annyira fognak egymásra vágyni.
Heteroszexuális párkapcsolatok esetében a férfiak mintha elkezdtek volna egyre nagyobb részt vállalni a házi feladatok elvégzésében, de az 50-50-től még mindig messze vagyunk, az érzelmi házimunka viszont továbbra is szinte teljesen a nőknél van. A két fogalomról itt írtam.
Kampányunkkal nemcsak a szülőkhöz, hanem minden felelős felnőtthöz szeretnénk szólni. Az Ön számára mit jelent ez a szókapcsolat: felelős felnőtt?
Tudatosságot jelent. Önismeretet jelent. Önmonitorozásra képes, önmagára és a társadalomra reflektáló embert jelent. Olyan embert, aki tudja, érti és érzi is az együttjárás (korreláció) és az ok-okozati kapcsolat közötti különbséget. Aki tudja, hogy egy családban, párkapcsolatban jogok és felelősségek vannak. Igen, elég komplex és elég nehéz dolog felelős felnőttnek lenni. Nem is megy mindig.
Mit gondol, mi az amit mi, felnőttek tehetünk a pandémia idején, annak érdekében, hogy a gyerekeknek, kamaszoknak kicsit jobb, könnyebb, biztonságosabb legyen ez az időszak?
A kamaszoknak idő kell. És a türelmünk kell nekik. És a burkolt, okos és érzékeny jelenlétünk. Hogy ha kellünk, ott legyünk, de ha nem, akkor ne. A kisgyerekeknek az kell, hogy érezzék, hogy a vírus legyőzhető. Ne mutassunk pánikot, ne beszéljünk egyfolytában erről, mert megviseli őket. Titkolózni és tabusítani sem érdemes, sőt, de számukra (ahogy egyébként a felnőttek számára is) nagyon megterhelő egyfolytában erről a témáról hallani. Ők még inkább kiszolgáltatottak, mint mi. Tanítsuk meg nekik, hogy milyen fontos a fizikai távolság és a szociális szolidaritás.
Portréfotó: Sorok Péter