A Kék Vonalnál titoktartást ígérünk és biztosítjuk a megkeresőinket, hogy felhatalmazás nélkül minden információ közte és a Kék Vonal csapata között marad. Ezért mindig nagyon sokat jelent számunkra, ha valaki személyes történetén keresztül mutathatjuk be azokat az élethelyzeteket, amik miatt sok fiatal fordul hozzánk segítségért. Ez bátorítást adhat azoknak, akik gondolkodnak azon, hogy segítséget kérjenek.
A következőkben egy bántalmazott fiatal gondolatait olvashatjátok. Írását engedélyével közöljük.
“A diákokat érő számtalan iskolán belüli atrocitásról: bántalmazás, bullying, erőszak.
Írásomat figyelmébe ajánlom minden olyan diáknak, aki valaha célponttá vagy elkövetővé vált, és minden tanárnak, aki akár szemtanúként, akár bántalmazó félként jelen volt ilyesfajta eseteknél.
Manapság egyre több olyan hírt olvashatunk az interneten, amelyek iskolai bántalmazás, erőszak következményeként történtek: sok kamasz véget vet a saját életének, tanárok diákokat szégyenítenek meg, a gyerekek gyakran egymást csúfolják.
Ilyenkor általában az emberek szörnyülködnek, megrendülnek, de nem jellemző, hogy magukba néznek: vajon ők bántanak-e másokat? Akár diákként, akár tanárként.
Érintettként, a bántalmazottak táborát erősítve, azt gondolom, hogy mindig is más érzésekkel fogadtam a világban zajló ilyen eseményeket, mint azok, akik nem rendelkeznek személyes tapasztalattal.
A következőkben egy olyan fiatal iskolás éveibe nyerhettek bepillantást, aki ahelyett, hogy öngyilkossághoz folyamodott volna, túlélt minden megpróbáltatást, és kisebb-nagyobb lelki sérülések és traumák után továbbra is küzd azért, hogy minél jobb, kiegyensúlyozottabb életet élhessen.
Gyermekkorom óta olyan testi sajátossággal élek, ami sokszor feltűnést keltett. Ez már önmagában elég volt ahhoz, az osztálytársaim és a tanáraim számára egyaránt könnyű célponttá váljak.
Idejekorán, már a kisiskolásként megtapasztaltam, milyen az, amikor egy tanár nem fogad el, hanem kiközösít. Voltak órák, amikor indok nélkül küldött ki a teremből. Máskor, amikor válaszoltam egy kérdésre – egyedüliként az osztályban –, ingerült reakciót kaptam, mintha zavarta volna, hogy jól tudtam valamit. Egy alkalommal annyira megalázó volt a helyzet, hogy elsírtam magam. A tanári reakció erre nem megértés, hanem fenyegetés volt.
Az ilyen eseteknek köszönhetően megtanultam csendben maradni, és csak akkor válaszolni a tanárok kérdéseire, ha ténylegesen az én véleményemre kíváncsiak.
Később iskolát váltottam, remélve, hogy máshol jobb lesz. De, ehelyett kezdetét vette az évekig tartó bullying a társaim részéről. Minden nap kaptam tőlük valamilyen bántó megjegyzést. Előfordult, hogy szándékosan eláztatták a cuccaimat.
Hogyha hozzáértem valamilyen ételhez, valaki mindig mondta a többieknek, hogy ne egyenek belőle, mert fertőző.
Egy idő után ez annyira természetessé vált, hogy szinte hozzászoktam.Amikor egyszer tanár segítségét kértem, közölte, hogy nem tud segíteni, oldjam meg egyedül. Ez volt az első és egyben utolsó eset, hogy mertem pedagógusnak szólni az engem ért atrocitásokról.
Otthon kezdetben sosem említettem, mert meg akartam védeni a bántalmazóimat. Féltem a következményektől — mi lesz, ha bármi kiderül?
A verbális forma mellett, fizikai bántalmazás és erőszak áldozatává is váltam. Egyszer a székemre került egy veszélyes tárgy, amit ha nem veszek észre, komoly sérülést is okozhatott volna. Máskor szándékosan meglöktek, fellöktek az iskolában.
Később, a felsőbb évfolyamokban, valamivel csökkent az intenzitás. Kevesebb volt a nyílt szekálás, inkább csak levegőnek néztek. Néhány tanári megjegyzés így is fájt, de már nem érintett olyan mélyen, mint korábban.
Mindezek mellett van egy nagyon meghatározó és pozitív emlékem, amikor valódi együttérzést tanúsított felém az egyik tanárom a témával kapcsolatban.
Órán arra kért minket, hogy mindenki írjon egy papírra egy mondatot, amely bántó volt számára. A tanár nem olvasta fel mindenki előtt, csak annyit mondott: Ez nagyon drámai és fájdalmas. Később külön is megkérdezte, mikor hangzott el az a mondat és megköszönte, hogy megosztottam vele ezt a megrázó élményt. Örökre hálás leszek neki ezért a hozzáállásért és az őszinteségéért.
Ez csak néhány kiemelt példa — még tudnám folytatni a felsorolást.
A rengeteg bántalmazást évekig csak nyeltem, magamban tartottam, ami hasfájást és gyomorgörcsöt okozott. Hosszú távon szorongáshoz vezetett. Az elszenvedett traumák miatt zárkózottabbá, bizalmatlanabbá váltam, és kialakultak olyan súlyos mentális problémáim, amelyekkel pszichológushoz fordultam.
Azért osztottam meg mindezt, hogy tudd: nem vagy egyedül.
A fájdalom múlhat, a hangod megerősödhet. Még ha most nem is látszik a kiút, valaki egyszer majd meghallja, amit mondani akarsz — és akkor elkezdhet gyógyulni valami benned.”
Senki sem érdemli meg, hogy bármilyen módon bántsák és senkinek sem szabadna egyedül megküzdenie ezekkel a nehézségekkel és a bántalmazás okozta nehéz érzésekkel. Ha segítséget kérnél, beszélgetnél valakivel, de nem tudod, hogy kihez fordulj, akkor hívj minket a 116 111-es telefonszámon vagy írj nekünk honlapunkon keresztül.
